Andante - gondolatok a világ dolgairól

Ha úgy érzed, fájna másoknak, amit magadból adnál... a mindennapi borúra - minden percben, derűvel válaszolj.

Amikor úgy érzed, valami túl szomorú, amit másoknak adnál magadból, akkor tegyél mellé, egy őszinte mosolyt, egy - virtuális - ölelést... Úgy add át, mint ahogy a rózsa szirmainak lágyan édes illatát aggatja rá a késő est sötét égboltjára... az arcodat simogató hűvös szellő, egy forró nyári éjszakán. Nincs semmi más, ami feloldhatná valaki szomorúságát, csak egy őszinte mosoly... és a derűs mában a holnapok, tegnapi gyönyörű, szép ígérete.

" Minden reggel, amikor új napra ébredsz, adj hálát az élet oltárán, azokért, akiket még megölelhet a két karod. Amikor pedig nyugovóra térsz, legyen békés az álmod, ne hagyj magad mögött vitát, sem haragot... mert nem tudhatod, hogy a reggel, mindannyiunknak hoz e majd ébredést. Ha így teszel, talán megtöltheted szeretettel azt az űrt az emlékezés által, amelyet az eltávozottak hagynak maguk után. Akiket megőriz a szíved, azok mindörökre veled maradnak..."

EMLÉKSZEM,

lassan 20 éves lesz ez a történet... akkortájt, éppen bányászlegény voltam.
Egy alkalommal összejött a család, egy kisebb része, az unokatestvéremnél tartott disznóvágás alkalmával. Tettük a dolgunk, de közben beszélgettünk sok mindenről és feltették nekem a kérdést, kérdezvén, hogy: Nem zavar téged a hosszú hajad a bányában, nem vágatod le? ...
Akkor, nyilván tréfás felhanggal próbáltam válaszolni:
- Engem egyáltalán nem zavar, ahogy annak idején a Hunyadiakat és Rákóczit sem zavarta... de Jézus is elvolt a hosszú hajával.
Erre, jött azonnal a viszont válasz édesapámtól:
- Kisfiam, hol vagyunk mi Hunyadiak, Rákóczik? ...meg Jézus?
Persze jót nevettünk és tettük tovább a dolgunkat, ahogy azóta is nap mint nap tesszük, akik még itt vagyunk. Sajnos, már sokak nincsenek közöttünk, pedig szívesen elmesélném nekik ezt a történetet és ma már, nyugodt szívvel mondanám, hogy:
- Mindannyiunkban ott él valahol, egy Hunyadi, egy Rákóczi... és ott él bennünk egy Jézus, meg még sokan mások is. A kérdés csupán csak az, hogy melyiket hívjuk elő önmagunkból.
Elmondanám nektek, ha még megtehetném...

Nagyszülőkről... nem csak nagyszülőknek.

Nagyszülőnek lenni, olyan ajándék, amelyet hálából, minden unokával másodszor ad meg az élet, amiért életet adott egykor gyermekének a szülő.
Meglásd, az unoka mosolya és szeretete, mindenért kárpótol majd téged, bármilyen rögös utat kell bejárnod, az összes elmorzsolt könnyedért és a küzdelmes életért cserébe, amit reád mér a sors. Nagyszülőnek lenni áldás, kiolthatatlan tűz, amely áldás az utódok által, mindörökre fennmarad és sosem érhet véget, amíg mi unokák, nem hagyjuk kihunyni ezt a lángot.

...valahol Magyarországon.

Erzsi néni betöltötte a 90. születésnapját, és ezen alkalomból a hétvégére összegyűlt a család, hogy megünnepeljék ezt a gyönyörű, szép alkalmat. Együtt voltak a gyermekek, az unokák és azok gyermekei a dédunokák. Igyekezett mindenki eljönni eme jeles napon, hiszen nem lehet tudni sohasem, hogy mit hoz a holnap, meddig lehetnek még együtt egymást szeretve...mindannyian. Csak remélni tudják, hogy e perc mindörökre így marad. A szívekben biztosan így lesz, amíg az emlékezet nem felejti el a szeretett másik felet.
Nagyban folytak a visszaemlékezések és az ezekből kialakult sztorizások a régmúlt időkből és a közelmúltból egyaránt, amikor megszólalt Lacika, az egyik kis dédunoka, aki olyan öt-hat éves forma lehet;
- Dédi mama, mondd, melyikünket szereted a legjobban?
Hirtelen nagy csend támadt és minden szempár Lacikára tapadt, mint egy végtelenül örvénylő lélekmágnesre. Úgy hallgatták az összegyűltek az iménti mondatot, mint ha valami csodába illő fanfárt hallottak volna, amely nyomán mindjárt leomlanak a falak, úgy, ahogy hajdanán Jerikó falai váltak a földdel egyenlővé.
- Tudod kisfiam, (jött a válasz) annak idején a dédipapával, ültettünk sok-sok gyümölcsfát. Ropogós cseresznyét, édes almát, finom meggyet, magvaváló szilvát, no meg barackot, olyat, amelyik szinte elolvad a szádban. Nagyon szerette azt a nagyapád, aki az én egyik kisfiam, az volt a kedvence és ő is ültetett belőle a te apukádnak, Ő szintén nagyon szerette a gyümölcsét.
- Mondd, Lacika, te is szereted a barackot?
- Igen mama, nagyon szeretem! - válaszolt a dédunoka.
- ...és mondd, Lacikám, szereted e az almát? - kérdezte a dédi.
- Igen mama, azt is nagyon szeretem! ...meg a banánt is, és az epret is... Tudod mami? Meg a narancsot is nagyon szeretem!
- Látod kisfiam, mennyiféle gyümölcsöt szeretsz? ...és mindegyiket mennyire, de mennyire nagyon? - Ugyanúgy, mint ahogyan Én, mindegyikőtöket szeretlek nagyon, ...de nagyon. Csak egyikőtök olyan, mint egy szép ropogós cseresznye, vagy egy édes alma, míg a másikotok, meg egy édes barack, de olyan édes, akár a méz. Olyan Lacikám, mint amilyen te vagy...
Aznap, sokan elmorzsoltak titokban, néhány könnycseppet és most, negyven év távlatából, talán ma is sztorizgatnak a déd és ükunokák a régmúlt és a jelen történéseiből.... valahol Magyarországon.

Az igaz szeretetről...

Az igaz szeretet, nem szab feltételeket és feltételek nélkül szeret. Nem vizsgálja patikamérlegre rakva a szeretett felet és nem mérlegel, mennyi szeretet adjon át magából. Az igaz szeretet önzetlenül árad és nem viszonzásért cserében adja oda a szeretetét, ahogy a mezőn a virágok sem saját maguk örömére nyílnak, szemeinket gyönyörködtetve. Az igaz szeretet áldást hoz és áldást osztva emel magához, hisz az igaz szeretet Istentől való, mert az igaz szeretet, az maga Isten kegyelme... mert az igaz szeretetben, ott van, benne él a kegyelmes Isten.

Az igazi szépség...

Az igazi szépség lélekből fakad, amely Isten szent adománya. Semmilyen külcsín bája, nem képes megélni a benne rejlő örökkévalóságot, elmúlik az, mint a hamvadó gyertyaláng. Míg a lélek szépsége örökkévaló... amelyben ott lakozik Isten.

Egy igaz baráttól, azt hallod, amit hallanod kell, nem azt, amit hallani szeretnél. Egy igaz baráttól, ne számíts felesleges szórakoztató fecsegésre, mert neked csak arról beszél, amit a szíve diktál és nem rabolja el a rövidke életünk apró pillanatait, hogy felesleges locsogással töltse ki közös létezésünk perceit...

NYOLC UTÁN 8

Rendhagyó kérdés-felelek Varjú Zoltánnal

5-2-1
Öt kérdéssel a Magazin kezdi az interjút (benne az előző válaszadó kérdésével), két kérdést az interjú alanya választhat, a maradék egyet pedig felteheti a következő, számára is érdekes "kollégának".

*

Magazin-1:
Tudod-e bármilyen, netán konkrét, meghatározó képzőművészeti alkotáshoz, irodalmi műhöz, eseményhez, vagy személyhez kötni, hogy te is megtapasztald a létrehozás izgalmát, a felfokozott állapotot?

Varjú Zoltán:

Naponta megélem ezt az érzést, egy-egy festménykapcsán a benne rejlő szépség adományát, amely az alkotó lelkének a lenyomata. Azok az alkotások, amik mélyen megérintenek, gyakran inspirálnak és visszaköszönnek az írásaimban. Külön nem emelnék ki senkit, sem a klasszikusok közül, sem a kortársakból, mert nagyon széles körből merítek, és az almát a körtével nehezen tudnám összehasonlítani. Így csupán néhány irodalmi óriásunkat említeném meg, akiknek a gondolatisága nagyban hozzájárult a saját, személyes alkotási indíttatásomhoz. Többek közt a teljesség hiánya mellett; Ady Endre, József Attila, Nagy László, Reményik Sándor, Wass Albert. Számomra egyetlen üzenetet kell hordozzon egy képzőművészeti mű, vagy egy írás, hogy az megérintse a lelkemet, amely nem lehet más, mint az élet iránti szeretet. Legyen az a kedves, a haza, a nemzet, vagy a szülőföld, és a környezetünk felé érzett "zsigeri szerelem".

*

Magazin-2:
A kortárs irodalom mennyire lehet meghatározó, irányadó, érdeklődést felkeltő a mai ifjúság, a következő nemzedék számára? Létezik-e még a példakép fogalma?

Varjú Zoltán:

Minden generációban megtalálható az réteg, akiknek az életében meghatározó élményt adnak a művészetek, és azon belül az irodalom szeretete. A mai kortársak közt a jelenlegi korosztály ugyanúgy megtalálja a hozzá közel álló írókat, mint az korábban is volt, és talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy ma a számosságát tekintve, sok, jobbnál-jobb alkotótárssal büszkélkedhetünk. Gyakran látogatok el kortárs írók olvasóestjeire, ahol a fiatalabb korosztály részéről számosan vannak jelen, amit jó visszajelzésnek tartok, mert így a művészeti ágon belül az alkotók és olvasók tábora, egyaránt szélesedik. A követendő példákat, mi magunk adjuk az ifjúságnak, és csakis rajtunk múlik, hogy a példakép fogalmát fenn tudjuk e tartani, és megőrizni a jövő nemzedékeinek.

*

Magazin-3:
Mit jelent számodra a zene?

Varjú Zoltán:

A belső harmóniám kiteljesülését az éppen aktuális lelki állapotomnak megfelelően. Szerves része az életemnek, olyan belső lüktetéssel, akár ahogy a vér áramlik bennem a szívem megdobogtatva.

*

Magazin-4:
Mi az, ami leginkább elvarázsol a természetből?

Varjú Zoltán:

Az élet szépsége, amely hitem szerint Istentől kapott adomány, legyen az a letűnt korok homályába veszett táj, ami az örökségünk része, melyet ma a szülőföldünknek tekintünk, vagy annak a földjén kisarjadt virág.

*

Ylen Morisot kérdése Varjú Zoltánhoz:
A magyarságtudat nagyon erős a verseidben. Mi ennek a gyökere, azon kívül, hogy magyarnak születtél?

Varjú Zoltán:

A családomtól reám hagyott eszmei örökségem,amely meghatározó az életemre. "Magyarnak születni, nem csupán holmi születési előjog, vagy öntelt nemzeti felsőbbség tudat, hanem élethosszig tartó kötelesség a nemzetünk iránt! Ezáltal ki magyarnak születsz, ne csak beszélj róla, hanem élj is úgy, hogy arra érdemes legyél..."

*

Saját kérdésed -1:
Mit jelent számomra az írás?

Olyan önkifejezést, amiben az olvasóimnak a lélek egy darabját átadhatom magamból úgy, hogy közben megmaradhatok annak, aki annak előtte is voltam.

Saját kérdésed -2:
Milyen üzenetet osztanék meg az olvasóimmal?

Az igaz szeretetről... Az igaz szeretet, nem szab feltételeket, és feltételek nélkül szeret. Nem vizsgálja patikamérlegre rakva a szeretett felet, és nem mérlegel, mennyi szeretet adjon át magából. Az igaz szeretet önzetlenül árad, és nem viszonzásért cserében adja oda a szeretetét.. ahogy a mezőn a virágok sem saját maguk örömére nyílnak, szemeket gyönyörködtetve. Az igaz szeretet áldást hoz, és áldást osztva emel magához, hisz az igaz szeretet Istentől való, mert az igaz szeretet, maga az Isten kegyelme... mert az igaz szeretetben ott van; ...Isten.

Még tart

Megígértem egyszer rég... önmagamnak, hogy önmagamnál majd jobb leszek, mint az, aki én vagyok. Még tart az ígéretem és talán Isten tudja csak, még mindig ugyanaz vagyok, aki elindult egykoron a rögös utakon. Viharos széltől tépázott hegyek árnyékából a halál völgyének zeg-zugain át a pusztában bolyongva, Isten védőszárnyai alatt, démonoktól megkísértve. Onnan érkezve hozzád a bánat-öröm óceán partjaihoz, hűsítő habok közt partot érve. Megígértem egyszer rég... önmagamnak, hogy önmagamnál majd jobb leszek, mint az, aki akkor volt és talán, aki még most is az vagyok.
...de még tart - holtamig - azóta is az ígéretem, önmagam felé.

" Isten nem azért ró ránk terheket, mert számunkra rosszat akar, vagy azért, mert nem szeret. Csupán belőlünk merítkezik az általunk megélt tapasztalásaink által. Miként kimérve keresztünk súlyát, megacélozza lelkünkben a hitet, hogy higgyünk önmagunkban, akit ő a saját képmására teremtett.
Mondd, ha magadban sem hiszel, hogyan hihetnéd az élet apró gyönyöreinek pillanatát? Mondd, hogyan hihetnéd, miként tapintja testedet a lágy szellő, miként tépik azt a viharos fellegek? Mondd, hogyan hihetnéd a szülői könnyeket, a gyermeki ölelést, a testvéri mosolyt, a hitvesi csókokat ajkadon, ha nem hiszed önmagad és nem hiszed a szerető szív szavát? ... hitünkben, ott lakik Isten igéje, aki a ránk mért terhek által hisz bennünk, hogy általuk, talán jobbakká válhatunk. "

" Amikor egy író, papírra veti a gondolatait, amely szeretetből fakad és megosztja azt másokkal, olyan az, mint amikor a Jóisten kegyelme magokat vet a réten és virágot nevel. Olyan az, mint amikor a dolgos gazda, minden odaadó szeretetével megműveli a földjét s nyomán kisarjad a vetés, majd szárba szökken és kalászt nevel. Áldás az, amely magán viseli Isten kéznyomát. Áldás az, amelyben az író, megajándékozza az olvasót a lelkének egy parányi darabjával, amiben ott van mélyen legbelül, ott lakozik benne Isten... az író minden leírt és sorok közti, kimondatlan szerető szavának rejtekén. "

Kitörölhetetlenül...

Emlékszem még azokra a pillanatokra, mélyen megmaradtak legbelül, amelyek még most is mosolyt csalnak az arcomra, amikor az emlékeim közül, előtolakodnak az elmém elrejtett zeg-zugaiból. Emlékszem rá, április volt szép napos délelőtt, olyan mint a mai. Ragyogó napsütésben bandukoltunk a szülőföldem szemközti dombjain elnyúló, bükk erdő tetején lévő tisztása felé. A 3-4 éves kislányom erősen kapaszkodott a kezembe, miközben érdeklődő tekintete, nem győzött betelni a környezetének minden apró szegletével. Emlékszem, aznap a természet összes parányi csodájára együtt csodálkoztunk rá. Emlékszem, április volt, igaz lassan húsz éve lesz már és talán, rég a feledés homályába kellett volna vesznie azoknak a pillanatoknak... de még mindig itt élnek bennem kitörölhetetlenül.

Lélekben...

Senki sem születik jónak, vagy rossznak és senki sem lesz születésekor több, vagy kevesebb mint más, csak azzá formál bennünket az élet! ...és az élet által reánk rótt terhek és tapasztalások, megmutatják, hogy kik is vagyunk valójában.... megmutatják nekünk a belső tükörképünkben önmagunk.

Mint Te magad

Minden író, olyan ember, mint Te magad vagy,kedves olvasó, csupán Ő elmondja írásban, azokat az érzelmeket, amelyekben önmagadra lelsz. Aki írásra adja a fejét, annak tudnia kell, hogy kötelessége van az olvasója felé. ...mert az olvasó érzi és átérzi a mindennapjaiban, ahogy az író, minden leütött betűjével kitölti az Ő szívét. Olyan vágyaikat tölti be és olyan fájdalmukat enyhíti, vagy olyan örömükben emeli Őket az egekig... amely érzések, talán le sem írhatóak. ...csak Isten tudja azt.
Kötelesség ez, amely a sírig elkísér, miként az édesanya szereti a gyermekét, miként az éltető levegő adja a puszta létezést.
Eközben az író, olyan ember, mint Te magad vagy, ...csak a szeretetedben, általad jobbá válhat, jobb emberré lehet, mint lehetne nélküled...

Én vagyok: Ego!

Az elménk börtönének rabjai, a személyiségünk lenyomatának porhüvelye: Homo Sapiens, más néven EMBER. Annak születtem és voltak olyan pillanatok, amikor foggal körömmel kellett küzdenem, hogy megmaradhassak mindannak, amire a lelkem mélyén találtam rá, és amit egyedül Isten láthat, ha épp ráér és figyel rám. Hiszen Ő teremtett a saját képmására, amiről kimondhatjuk, hogy koránt sem tökéletes... csak EMBER! A szó, amire mindannyian áhítozunk, hogy vágyaink és reményeink szerint mérjenek, ítéljenek, és úgy fogadjanak el és azért, amilyenek valójában, önmagunk vagyunk. A bennünk élő és létező jósággal a rengeteg hibánkkal, amelyek összességeként, minden leheletnyi és zsigeri véráramban áramló vércseppünkben, magunkra ismerhetünk. Milyen Utat is szántak az Égiek? Nem tudhatom... Az utolsó pillanatig, ezt nem tudhatom, de akkorra már, mérlegen lesz a valóság s leperegnek, azok a megélt pillanatok, amelyek majd a leélt élet súlyát nyomják a latba. Akkor, már tudni fogom és láthatom, minden elmulasztott tettem és ki nem mondott szavam, amelyek vétkeink és vétkeim tömegét alkotják, amitől EMBER vagyok.... mert én vagyok: Ego.
Milyen Utat szántak nekem és ahhoz képest a valóságban, melyik útra léptem? Azt, hogy az égiek, milyen utat szántak, majd ha már nem leszek köztetek, akkor meg fogom tudni, viszont éltemben a választ, tőlem sajnos nem hallhatjátok sohasem. ...hogy milyen Útra léptem, azt most, megosztom veletek: Én / Ego - Ezt az Utat választottam:
Ezt az utat választottam és nem azért mert könnyűnek találtam, hogy mérsékeljem haragom és indulatom, hogy ne a szélekről kiabáljak, miközben nem látom, hogy középen mi zajlik. Mérsékelt jobboldalinak bélyegeznek! Alulról, felülről egyaránt, mint, ahogy a szélekről, balról illetve jobbról is ezt teszik, mert aki nincs velünk az ugye ellenünk. De kérdem én, ha Isten van velem, ki lehet ellenem? De ez is túl egyszerű lenne így, sarkosítva, mert ez lenne persze az egyszerű és talán a kényelmes is. Győzzön hát az ego, kiáltsunk fel mindannyian és törjünk lándzsát!
De kérdem én, ki ellen és mi mellett, vagy kiért és mi ellen? Még, ha csak verbálisan is török ellened, vagy te teszed ellenem, hogyan is nyújthatunk utána egymásnak kezet? Ide születtünk, ugyan nem kértük senkitől, de ha már Itt vagyunk, nem tagadhatjuk meg önmagunk és önmagad, s ha hátat fordítasz annak, akihez és ahová tartozol, úgy leszel igazán hontalan. Én nem gondolok rád a ként, hogy kinek fia-lánya vagy, nem gondolom rólad, hogy nálam kevesebb lennél és nálad több vagyok. Te is kérdezd meg erről önmagad, ha nem teszed, tisztelik majd az akaratod az égiek, de lesz idő, amikor már hiába kérdezed... Ezt az Utat választottam, mert szeretném hinni, nem az számít honnan jöttél és kinek fia-lánya vagy. Ember légy és ha EMBER vagy..: Ne tagadd meg Önmagad!
Nos akkor, ... ki is vagyok Én? - Én vagyok: Ego.