Lélektakaró - Versek

VARJÚ ZOLTÁN

MÁR ÉRTED


Még érzed, ahogy fogva tartja
a testem illatát az ágy.
Már érted, miként hagyja magára
a szerelmet a vágy.

Még érzed, ahogy a forró ölelés
a szíved mélyéig hatol.
Már érted, miként fáj a szenvedés,
amit leír most e toll.

Még érzed, ahogy lelkünk összeér,
a szívünk együtt zakatol.
Már érted, az életünk mit sem ér
egymás nélkül... valahol.

Még érzed, ahogy könny fakad,
ha nélküled kísért az árny.
Már érted, milyen szörnyű az,
mikor meggyilkol a magány.

Még érzed ajkadon a csókomat,
ajkadon csüngeni a szám.
Már érted, hogy mit veszíthetsz el,
ha nem vigyázol rám.


áhítat

...ha a káosz felett győz a rend
végre rendet teremt
...ha a vágy a szívvel elmereng
elérheti a végtelent

...tán várja még a folytatást

...ha úgy érzed túl nagy a csend
régóta kísért egy árny
...ha angyalod magasból hull alá
nem repíti gyönge szárny

...úgy érzi már nincs tovább

...ha jéggé dermed minden lélek
tudd akkor is van remény
...hidd el felolvasztja majd az élet
hiába oly fagyos-kőkemény

...a szerető áhítat mindent átitat


Nem felejtünk semmit!

Nem felejtünk semmit, semmi aljas vétket,
csalfa szókat. - Ó, megannyi hamis ígéret!
Nem felejtünk semmit, semmi földi szépet,
bércek ormát. - Ó, megannyi szerető lélek!

Nem felejtünk semmit, semmi aljas férget,
gyilkos ösztönt. - Ó, fájdalom szülte végzet!
Nem felejtünk semmit, semmi égi fohászt,
amely értünk érzett. - Ó, reményt hozó élet!

Nem felejtünk semmit, semmi aljas vétket,
népünk vérét. - Ó, hogy felejtsünk mindent?
Annyi ölelést és csókot, annyi fájó könnyet,
zúgó folyót, anyaföldet. - Hogy feledjem Istent?

OTT  VAGYOK  VELED


Ott vagyok veled, ahol egekbe szöknek a fák.
Ahol a bérci szelek hozzák a fenyőgyanta illatát.
Ott vagyok veled, ahol egy a szó a szív velem.
Ahol minden föld csak neked, csak nekem terem.

Ott vagyok veled, ahol szeretve-büszkén száll a szó.
Ahol bérceim kövén megpihen a hófehér hótakaró.
Ott vagyok veled, ahol felhők felett azúrkék az ég.
Ahol tapintásod izzik, csókjaidtól minden felég.

Ott vagyok veled, ahol fülembe cseng a gyermeki zsivaj.
Ahol együtt örvend a megbecsült idős, a boldog fiatal.
Ott vagyok veled, ahol a szülő átöleli a gyermekét.
Ahol együtt minden lélek, hiába élnek szerteszét.

Ott vagyok veled, ahol megannyi könny a szenvedés.
Ahol mindennél többet ér egy igaz testvéri ölelés.
Ott vagyok veled, ahol a bánatot űzi el a felhőtlen öröm.
Ahol egymásért él a nép, nem létezik a rút közöny.

Ott vagyok veled, ahol mit sem ér a könny, mit sem ér a bú.
Ahol hiába dúl a földeken poklon túli égi háború.
Ott vagyok veled, ahol még egy az igaz Isten,
Ahol a család, ha szegény, nélkülözés akkor sincsen.

Ott vagyok veled, ahol szent a föld és szent a nemzet.
Ahol holtamban ér majd a vég, ahol hajdan ért a kezdet.
Ott vagyok veled, ahol bennem-veled egy a vér.
Ahol, ha testem nem lehet, a lelkem hozzád visszatér!

Érted fáj


A hárfa húrjain halkan fülembe cseng
a lehunyt szemem előtt az életképeken,
miként szótlanul szemem a távolba mereng.
Belülről tép a szívszorító dallamán,
átkozom szívem, ami fáj nagyon...
belülről emészti a kínzó fájdalom.
Sebem patakzó rubint, drágakő...
esti magány, ami édes álmot sző.
Örök szerelem, hitvesi csók, ódon temető,
a porhüvelyt takaró, hófehér szemfedő.
A megácsolt keresztfám fenn, a Hargitán,
elszakított nemzetem, az édes egy hazám.
Ami több volt hajdan, ami holnap több lehet,
szentül hiszem, nem káprázat, túlzó képzelet.
Nem csitulhat a szívemben lüktető vér,
amíg érted dobban, áramlik szüntelen,
két egymást szerető párban, csókra éhesen.
Érted fáj, mert nélküled egy vagyok csupán
a tizenöt millió levélből, csak egy, fent a fán...

Át magas bérceken, viharos tajtékzó tengeren,
repít a képzelet a szárnyai puha bársonyán.
Hozzád érkezem, mindig várva-vágyva rád,
pusztáid homokját s bérceid kövét taposva,
öleljük majd egymást, mint két jó barát...
Pihentető vánkos lesz itt a hant a sírom felett,
s lelkem égi vándor, aki hozzád érkezett,
hosszú rögös útjáról, mindörökre áldva téged,
egy vagyok veled, vérem vagy s én a véred...

Elrejtett szavak

Igaz szerelmet adtál,
Lelkem perzselő lángot.
Delej-varázs szikrát.
Ébren megélt álmot.
Igaz szerelmet adtál,
Szívedben izzó lángot.
Isteni igében a hitet,
Mit ember még nem látott.
Igaz szerelmet adtál,
Lelkem perzselő lángot.
Hogyan adjam tovább
A bennem élő álmod?
Igaz szerelmet adtál,
Szívedben izzó lángot.
Odaadtam érte a lelkem
S benne az egész világot.
Igaz szerelmet adtál,
Lelkem perzselő lángot.
Szavak közé rejtve
A régen várt valóságot.
Igaz szerelmet kapni,
Amire a szíved mindig vágyott!


Nélküled

Tudom, semmi vagyok,
Melletted izzik a fényem.
Tudod, beléd halok
Nélküled, nem él a lényem.

Tudom, vár a kárhozat,
bűnbeesésünk záloga.
Tudod, mindegyikünk áldozat,
börtönbe zár, szavaink mámora.

Tudom, rövid ez az élet,
másik Utat szánt a sors.
Tudod, érted él bennem e lélek,
nélküled nincs semmi,
csak enyészet... nélküled...
feladtam volna rég az egészet.

Tudom, vár a kárhozat,
bűnbeesésünk záloga.
Tudod, mindegyikünk áldozat,
börtönbe zár, szavaink mámora.

Tudom, semmi vagyok,
Melletted izzik a fényem.
Tudod, beléd halok
Nélküled, nem él a lényem

Legyen áldott!

Legyen áldott minden csillag a Kárpátok felett,
költözzön békesség a szívbe, áradjon a szeretet.
Adj enyhülést a betegnek, ó, kegyelmes Isten,
a szegénynek áldást, miben nélkülözés nincsen.
Hozzál boldog jövőt az összes apró szentnek,
sarjadjon új élet, szülessen sok gyermek...
Legyen áldott e föld, legyen áldott e nemzet!



Ne sírj értem!

Ne sírj most értem, nem lehetek a fájdalom,
Utolsó ölelésem közt izzik csókom ajkadon,
Ha emlékeidben elhalványulnak a képek,
Édes álmaidban hozzád visszatérek...
Ne sírj... ne sírj most, kérlek!

Ne sírj most értem, nem lehetek a fájdalom,
Minden, ami jó bennem, belőled van... vállalom,
Ha el is veszítem a testem, megmarad a lélek,
Síron túl is odaátról benned továbbélek...
Ne sírj... ne sírj most, kérlek!



Mennyit ér?

Mondd, mennyit ér az élet?
Boldogságot adtál tenyereden hordva,
Édes könnye sós patak.

Mondd, mennyit ér az élet?
Csillagfényed izzó szikrát szórva
Eléget, mi megmarad, hamu és salak.

Mondd, mennyit ér az élet?
Ha nem lehetsz más, csak ígéret,
Mennyei forrás, pokolin kínzó... igézet.

Mondd, mennyit ér az élet?
Ha szívem nálad, enyém rejti tiédet.
Ha nélküled a lét, maga az utolsó ítélet!



Alámerítkezek

Felettem már nem győzhet a kór,
Akkor sem, ha miatta nem leszek.
Szemem fénye benned szikrát szór,
Igéddel vétkezek. - Alámerítkezek.

Felettem már nem győzhet a kor,
Hiába múlnak gyorsan el az évek.
Szerető szíved árja magával sodor,
Tebenned létezek. - Alámerítkezek.



megremeg

Mikor életed elmúlt percei kísértenek,
s a lelked, óceán örvényeiben fuldokol.
Hallod füledben önmagad, szavak rejtenek,
benned a lélek a mában, vádol és okol...
majd megremeg.

Mikor életed múltja, erős bilincsbe zár,
s a lelked, szíved béklyói közt tévelyeg.
Szemedben boldog mosoly ül, de mögötte kín,
amelytől minden érző szív, a fájdalomtól...
megremeg.

Még él az az egykor volt édes pillanat,
melyben érzed illatom, hol könny nem pereg.
Hallom halk sóhajod, hallom hangodat,
amelytől mindig ég a láng, s belé a szív...
megremeg.

Még él bennünk a lesz, a volt, a van-jelen,
de már elmúlt percek mögé bújik a vágy, az értelem.
Még csatát nyer a szív a gyarló test felett,
itt már nem segít a szó, csak te + én, a lelked itt velem...

majd a földdel eggyé válik az ég... s megremeg.



Áldott e föld !

Egy most a szív, egy most minden lélek,
Együtt adjunk hitet a szerető reménynek!
Legyen egy az ország, legyen egy a nemzet,
Összefogásból szülessen új kezdet!

Velünk az Isten, velünk minden angyal,
Ma véget ért az éjjel, eljött a hajnal.
Eljön majd a reggel, eljön majd az este,
Szerető szívével a Jóisten kegyelme!

Áldott Magyarország és áldott a nemzet,
Akit századok tüze, ezredéve edzett.
Áldott e föld, és áldott benne minden,
Áldott vagy testvér, áldjon meg az Isten!



Ami belőlem megmaradt

A kezemben régi összegyűrt fénykép,
önmagam néz róla vissza rám.
Szeretnék szólni, szóra nyílna szám,
szeretnék elmondani néma ajkaim,
hogy életem könyve, egy szép költemény.
Ami néha dráma, néha égi tünemény,
irántad érző romantikus lovagregény.
Jobb napokon, akár maga a Szózat,
de van olyan is, hogy más kísért.
Olyankor túlvilági gyászos sírfelirat,
amelyet kőbe vésett az utolsó pillanat,
Tenéked belőlem a lét után, mit itt hagyott ...
Ami az elmúlásból megmaradt.



*****

Mentsd meg gyermeked, kegyelmes Isten,
démonok űzik, ártatlanul vétkező, tékozló fiad.
Verejtékem, viharban áradó könnypatak,
Patakzó vér a lelkem, kínzó álmoktól felriad.

*****



Szállj

Szállj magasan, fenn a szivárvány felett,
Átszelve az áldott égi óceánok vizét.
Sólyomszíved alatt a föld, glóriát vetett,
Neked adja, Isten adta erős hitét!

Szállj magasan, fent az angyalok között,
Vidd magaddal, szíved izzó lángját.
Galamblelked hófehér gyolcsba öltözött,
Áldást osztva, csendbe fojtja a lármát.

Szállj magasan, fent az ezüst hold alatt,
Vigyázd minden ébrenlétem-álmom.
Sólyomszárnyad nyomán csillagod maradt,
Veled Isten szívét, újra megtalálom.

(Édesapámnak)


Őrizzetek angyalok!

Őrizz meg az álmaid közt,
Ha álmaidban ott vagyok.
Őrizz meg, ha nem leszek már...
Őrizz meg, ha meghalok.

Szép szívedben szívverésem,
Egy ütem mit otthagyok.
Őrizz meg a lelked mélyén,
Őrizzetek angyalok!

Őrizz meg a vágyaid közt,
Ha vágyaidban ott vagyok.
Őrizz meg az emlékedben
Ennyi csak mit adhatok.

Szép szívemben szívverésem,
Neked dobban! - Meghalok...
Őrizz meg a lelked mélyén,
Őrizzetek angyalok!



Ahol egykor ember élt...

Erdőket égetnek fel. - Kell a könny?
Földre éhes úri csőcselék.
Lelketekben feneketlen űr, közöny,
földöntúli sötét messzeség.

Rigók füttye, ha már többé nem dalol,
pacsirtaszó, arra nem felel.
Isten, majd síron-túli csenddel válaszol,
ha tőle bármit kérdezel.

Folyó sikolt. - Nem halljátok hangjait?
Pénzre éhes úri nép.
Füstös gyárak ontják, bűzös mérgeik,
meggyilkolva mindent, ami szép.

Pipacsmeződ vérben úszik, haldokol,
de még lágyan ringatja a szél.
Magadtól óvd a Földet, tőled fuldokol,
lassan elmúlik a nyár és itt a tél.

Hegy roskad magába. - Érzed kínjait?
Javakban dúskáló úri csőcselék.
A mételyből nőtt romlás, rút virágait,
arathatja más eljövő nemzedék.

Savas-eső mosta hant, kénes maró sár
nyomában settenkedik a halál.
Kiszáradt fák ágain az apró kismadár,
árva már, édesanyja többé, rá nem talál.

Mondd, ha kérdik! - Semmitől se félsz?
Ó, gazember, cinikus úri nép...
Kérlek Istenem, mielőtt nyugovóra térsz,
adj újabb látomást, ami szép.

Jövőnk, ma nem hoz mást, csak éjsötét álmokat,
tegnapból a mát, és ami a holnapból itt maradt:

Ledőlt rozsdahíd, sivár beton itt a tér,
halott földben, ...minden élet elvetél.
Tengerek vizét, vörösre festi meg a vér,
elpusztítja otthonát, ahol ember él.


...mint varjú a fán

Voltam elesett, volt, ...éltem szegényen.
Voltam fent, szívem volt minden erényem.
Voltam ki segített, azon, aki gyászolt,
azon ki elítélt, azon, aki vádolt,
akire a sors minden terhet rátolt.
Mondd, tehettem volna másként? ‐ talán ‐
...de addig még vagyok, mint varjú a fán,
várom a holnapot, s mi jön majd ezután...

Voltam alant, volt, éltem csak kenyéren.
Voltam elbizakodott, éltem keményen.
Voltam szívből szerető, megáldott.
Leszek e szeretve, ‐ lélekben imádott ‐
vagy gyűlölve feledett, aki hibázott?
Akit démonok űztek, akire Isten vigyázott
...de addig még vagyok, mint varjú a fán,
várom a holnapot, s mi jön majd ezután...

Voltam mélyen a poklokon túl... egészen.
Voltam magasan fent, túlzottan merészen.
Voltam fiatal siheder, valahol távol.
Leszek e öreg, s lesz e ki majd gyászol?
Rögös hantok mélyén utazó bárhol,
leszek e szíveden fekete fátyol?
...de addig még vagyok, mint varjú a fán,
élek a mában, várva, mi jön majd ezután...



szeretni

ó világ tanulj meg szeretni
boldog mosolyok közé rejtve
felhőtlen örömmel őszintén nevetni

keresd másban a jót a szépet
apró mozaikdarabból rakjad össze
a teljes világból az egészet

ó ember tanulj meg végre hinni
önmagadban bízni ISTENT keresve
tanulj meg szeretni...szeretni...szeretni


Bűnöm vagy!

Örökké fehéren izzó máglya
a szívem kiolthatatlan lángja,
Te vagy, szerelmem - szülőföldem!
Fejemre olvashatják, de hiába,
mert ha bűn szeretni nemzetem,
Én minden nap ezzel vétkezem.
Nekem az otthonom a hazám,
és hazám nékem az otthonom.
Ahol féltőn vigyázott reám
szeretve nevelt édesanyám,
ahol büszke rám az édesapám.
Magamat látom a gyermekemben,
ahogy megteremtett minket az Isten.
S ha majd itt lesz, eljön a vége,
tűzzel fessétek fel az égre;
Ide születtem, és otthonomra leltem,
amit mindhalálig szerettem,
szerelmetes hazám s a nemzetem!
Nincs máshol a testemnek helye,
ha eljő az idő, ide legyek eltemetve,
különben átok sújt majd le az égből,
s hontalan leszek mindörökre elfeledve!


Véredből a vér

Csupán egy csepp olvadó hó,
hangtöredék, egyetlen szó.
Csupán egy lassú folyású ér,
nyílt sebekből patakzó vér...
egy vagyok veled, édes testvér.
Csupán csak egyetlen falevél
a tizenöt-milliónyi közül.
Csupán a fának egy gyönge ága,
aki szívében veled együtt örül,
s nélküled a szíve árva.
Csupán egyetlen forró ölelés,
amelyben a lelkünk összeér...
egy vagyok veled, édes testvér.
Csupán egyetlen vízcsepp,
sebesen áramló hegyi patak.
Szomjad oltó, friss forrás,
sokatmondó, szerető szavak,
föld mélyében aranytelér...
egy vagyok veled, édes testvér.
Csupán egy kismadár a fán,
magasan, odafent a Hargitán.
Egy talpalatnyi földön nőtt virág,
ami több neked, mint a világ.
Csupán egyetlen szerelmes csók,
ami számodra a világgal felér...
egy vagyok veled, édes testvér.
Csupán egyetlen fájó könnycsepp,
ami érted az anyaföldre hull.
Egy közös akarat, nincs szebb
a mennyben, sem a poklokon túl.
Csupán egyetlen igaz fohász,
ami téged mindig elkísér,
egy vagyok veled, édes testvér...
egy vagyok veled, véredből a vér.



Semmivé leszek nélküled

Ha holnap arra ébredek,
Többé szíved nem szeret,
Parázsod sem izzik értem...
Temetővé válik a létezés,
Elporladt szóvá, minden égi igézet.

Ha egyszer arra ébredek,
Kezed többé nem tapint,
Kihűlt érzéssé dermed az élet.
Megácsolt bitófám leszel, s nélküled,
...halottá lesz bennem a lélek.

Ha egyszer arra ébredek,
Közönyöd fagyos lángja majd,
Körbefonva átölel, megéget.
Semmivé teszed a puszta létemet,
...halottá lesz bennem a lélek.

Ha egyszer arra ébredek,
Magányos lépteim, úttalan-utakon
Vezeti a sors a mostoha, a végzet.
Semmivé leszek nélküled,
Tegnapom temeti a jövendő enyészet.

Ha holnap arra ébredek,
Hiányoddal többé, nem szól már a szó.
Tudnod kell, - akkor is -, ha én nem leszek,
Ha létezik, bennem bármi jó.
Lényedből fakad, s nélküled a lét,
Selyemből szőtt szemfödél... éjsötét lélektakaró.



Gyengéden

Gyengéden ölel magához,
Gyengéden átkarol.
Gyengéden érző halált hoz,
Gyengéden szívemen áthatol.

Gyengéden cirógat arcomon,
Gyengéden csókot ad.
Gyengéden életem-halálom,
Gyengéden könny fakad.

Gyengéden mosolyod örömöm,
Gyengéden megölelsz.
Gyengéden szeretlek, - Köszönöm! -
Gyengéden felemelsz...

Gyengéden ragyogó szerelem,
Gyengéden felemészt.
Gyengéden bilincs és fegyelem,
Gyengéden űzi a feledést.

Gyengéden ölel magához,
Gyengéden átkarol.
Gyengéden érző halált hoz,
Gyengéden szívemen áthatol.



Színes üvegcserepek

Régen elmúlt idők emlékei közt törnek elő,
a kihűlt tapintások poros kéznyomai.
Felszakított seb, melyet nem gyógyít az idő,
ártatlan érzést tépnek szét éles fogai.

A lemenő napsugár alatt, ezüsthold fénylik,
a múló nappal köszönti az esti felleget.
Válaszokra várva az elmenő lassan érkezik,
elmegy az érkező, megmarad a felelet.

Összetört szívek, mint színes üvegcserepek,
szilánkjaira hullik a szomorú szerelem.
Az egykori csókok édes ízei, ma is kísértenek,
büntetés a feloldozás, a megkésett kegyelem.

...és az ártatlan bűnbeeséseim égetik belém,
a látomásaim közt megbújt vétkemet.
Egymásban keresve megtaláljuk... Te meg Én,
azt, ami hajdan miénk volt, de mára elveszett.



*****

A szülőföld az a hely, ahol egy forró ölelés vár,
ahol a szerető szív, minden bezárt ajtót kitár...
ahol minden rög, fűszál, s emlék téged hazavár,
ahol mindig tiszta szívből kell, hogy szóljon..;
Itt szeretve visszavárunk! - Itthon vagy otthon...

*****


Valami idegen

Valami idegen vágy, földöntúliság
hajtja idegenbe tévedt lelkemet.
Szeretnék a földön megmaradni,
lélekben szállva a kék óceán felett.
Mint aki a halálon is csak nevetett,
aki a vihar magjából szelet vetett.
Valami idegen érzés találna rám,
az enyém, vagy valaki másé talán,
ha hagynám, nyílna egy új világ.
Vágynám, s szóra nyílnak ajkaim,
mint valami égi csoda szép virág...
mennyei hárfa gyönyörű hangjain.
Valami idegen tekint vissza reám,
víztükörben fodrozódó látomás.
Én vagyok, vagy valaki más talán,
káprázatban élő érzéki csalódás.
Érzem, még élek, de ez itt csupán,
egy halálon túli végső állomás...



Olyan leszek

Olyan leszek, mint...
Virágok szirmaiban az illat és a szín,
szerelmes vágyban, ölelés közt a kín.
Vérben az ősiség, vérben az eredet,
imára kulcsolva tördelve kezemet.

...lelkem száll a mély vizek felett...

Olyan leszek, mint...
Záporeső után a sarjadó friss vetés,
örömből a sok, a keserűségből a kevés.
Égi sugallat által a mennyei felelet,
belső békémre válaszul a szeretet.

...lelkem száll a mély vizek felett...

Olyan leszek, mint...
Szikrából a láng a bennem izzó tűz,
ami egyre hajszol, s a karjaidba űz.
Ha a testem elvész és elhagy az élet,
emlékül hagyok, minden jót és szépet,
a parázsló lángot, ami engem eléget.

...lelkem száll a mély vizek felett...



Teérted

Nézd, ahogy a láng
vörösre festi a napot.
Lásd, a sötét éji világ
elrejt minden csillagot.

Nézd, ahogy a folyó
kettészeli a völgyeket.
Lásd, a víz az áradó,
miként öntözi a földeket.

Nézd, ahogy a bérctető
a hegy fölé magasodik.
Lásd, a szikláról a kő
sebesen nekiiramodik.

Nézd, ahogy bennem a vágy
teérted ma lángra gyúl.
Lásd, Én benned újra élek,
a mennybéli poklokon túl...



Neked írok!

Neked írok, igen, én mindig, csak neked,
hogy megosszam örömöm s bánatom,
amitől szárnyalok magasan veled.
Majd enyhülésben múlik el a fájdalom,
miközben fogom reszketőn két kezed,
s még most is őrzöm magamban szüntelen,
parázslón égető gyönyörű szép szemed.
Neked írom a csókot, amit lopva-csentél,
bár elmúlt azóta, néhány tavasz, kikelet.
Neked írom, amikor értem korán keltél,
hogy velem ébredj, mint az áradó szeretet.
Neked írom a temetői harang bús dallamát
és benned halva múlik el a szomorúság.
Neked írok, igen, Én most csak neked!
...hogy felemeljelek Téged a földről...
szebb napra kelve, bearanyozzam kedvedet.
Neked írom, most eme utolsó sorokat...
Neked írom ha olvasod, hidd el nekem,
örökre megmarad neked e szó; SZERETET!



Ezerszer...

Őszintén szeretlek, szívemben, hogy lehet fájdalom?
Érzem lassul a dobbanása, összeszorítva mellkasom.
Ha nem képes megvédeni minket e tiszta érzelem...
Miként mondhatnám? - Őszintén szeretlek kedvesem.
Ezerszer átkozlak téged... kínzó szerelem!

Őszintén szeretlek, égető hiányod szüntelen ostromol.
Nélküled, testemben a lélek, minden percben haldokol.
Ha nem képes megvédeni minket e tiszta érzelem...
Mondd, miként higgyem a holnapot, áldott jó Istenem?
Ezerszer átkozlak téged... kínzó szerelem!

Őszintén szeretlek, veled jő az ébredés, veled jő az álom.
Örökké tart bennem, minden földöntúli, égi látomásom.
Ha nem képes megvédeni minket e tiszta érzelem...
Miként mondhatnám? - Nálad a szívem, vele mindenem.
Ezerszer átkozlak téged... kínzó szerelem!

Őszintén szeretlek, sorsom hiába temetne engemet.
Megkaptad tőlem a tegnapot, odaadtam benne lelkemet.
Ha nem képes megvédeni minket e tiszta érzelem...
Mondd, mennyit ér a holnap, ha nem fogod, két kezem?
Ezerszer átkozlak téged... kínzó szerelem!



Nincsenek szebb szavak

Hited nélkül a földi lét Ős-kárhozat,
nélküle, káoszt teremt a pokol.
Démonod tudja jól, te vagy az áldozat,
ha lelkedben tort ülve, Ő honol.

Életed a kezedben, sorsod kovácsa,
csak Te vagy... önmagad.
Ha nem hiszed létedet, a képzelet
anélkül, nem lehet szabad.

Isten nélkül, a holnap nem jön el,
jelenét temeti magába a múlt.
Nem lesz majd ki feloldoz, ha vétkezel,
szárnya tört angyalod földre hull.

Életed a kezedben, sorsod kovácsa,
csak Te vagy... önmagad.
Ha nem hiszed létedet, a képzelet
anélkül, nem lehet szabad.

Lélek nélkül, csupán sírhalom a lét,
testbe zárt céltalan élet.
Hiába jön ébredés, ha az ébrenlét,
örökké tartó álomra ítéltet.

Életed a kezedben, sorsod kovácsa,
csak Te vagy... önmagad.
Ha nem hiszed létedet, a képzelet
anélkül, nem lehet szabad.

Szeretet nélkül az élet, halotti lepel,
örökké tartó fagyos éjszaka...
Harag-gyűlölet a bűn előtt térdepel,
jégszíve... a fájdalom otthona.

Életed a kezedben, sorsod kovácsa,
csak Te vagy... önmagad.
Ha nem hiszed létedet, a képzelet
anélkül, nem lehet szabad.

Szerelem nélkül, magány a létezés,
kínok közt áradó könnypatak...
"- Szívemből szeretlek kedvesem!"
Nincsenek náluk tán, szebb szavak.



Élni akar

Halott kőfalak felett, élni akaró orom,
Mint az üszkös romjait takaró korom.
...Élni akar.
Sziklaszirtet folyton ostromló óceán,
Mint hajdan a szívem tépő kisleány.
...Élni akar.
Jeges bérceken reszkető havas táj,
Mint a nyárról álmodó tavaszi báj.
...Élni akar.
Tűzben égő szenvedély, izzó parázs,
Mint a féktelen táncba rejtett varázs.
...Élni akar.
Zsigerig kúszó dal, ami szívedbe mar,
Mint lelkedben a fohász, ami felkavar.
...Élni akar.
Rossz kedved telét, engedd el hamar,
Mielőtt maga alá temet, végleg eltakar.
...Jó kedved, élni akar!



*****

Ha úgy érzem egyszer, indulnom kell,
ne sírj kedves, fogd a két kezem.
Ölelő karjaid közt, soha ne engedj el,
hadd égessen fel, minket a szerelem.

Ha úgy érzed egyszer, indulnod kell,
maradj kedves, amíg csókol a szám.
Ölelő karjaimból, nem engedlek el,
e verejtékben lázas, könnyes éjszakán.

*****


Mit érez?

Mit érez a szív,
...melyet elhágyott az anya?
Akit, egy szerető szív, ha újra hív,
ez mit se számítana...

Mit érez a szív,
...melyet elárult a barát?
Akit, egy szerető szív, ha újra hív,
újra élne minden csodát...

Mit érez a szív,
...melyet hátba szúrt a testvér?
Akit, egy szerető szív, ha újra hív,
lelkét adja, semmit nem kér...

Mit érez a szív,
...melyet megcsalt a kedves?
Akit, egy szerető szív, ha újra hív,
vihar tépi mégis csendes...

Mit érez a szív,
...melyet becsapott a sors, az élet?
Akit, egy szerető szív, ha újra hív,
életre kel benne a lélek...

Mit érez a szív,
...melyet megőriz az Igaz Isten?
Akit, egy szerető szív, ha újra hív,
rajta kívül, mása sincsen...



Sosem múlhat el...

Emlék, megannyi elmúlt tiszta érzelem...
tekint vissza a régi megkopott képeken.
Öreg platán törzsébe karcolt szerelem,
évtizedes emlékei köszönnek ma rám.
A gondolataim visznek tova sebesen,
a múltba repítenek, szépen csendesen.

A szemközti padon, még szinte érezni
a régen volt tapintásod langymelegét.
Szemem távolba réved, feldereng a múlt,
lefoszlott a fátyol, a selyem földre hullt,
a cipő az ágy előtt a földön hever...
De csitt! - leáll a kép - elmém küzd vele.
Meg-megáll, néhány kockát visszateker!

Ölelő karok és párnák közt halni meg...
Mondd mi lehetne más, mi lehetne szebb?
Ha a te karjaid fonnak át, míg létezünk,
amíg a szívünk dobban, egymást keresi
egymást öleli reszketőn két kezünk...

De csitt! - újra pereg a film - megérkezünk,
oda, ahonnan elindult Utunk egykoron,
miként látom lassan pergő időtlen korom,
de őszes hajkorona villan s ráncos kézfejem
fogja most tiéd és önmagamtól kérdezem;
Ugye sosem múlik el az örök szerelem?



Egy gondolat

Egy gondolat űz, hajszolja lelkemet,
Nem hagy nyugodni szüntelen.
Mit Isten ad, ember el mért vehet,
Ha nincs benne tiszta érzelem.
Isten az, aki tudja csak...
Szívem téged hogy szeret!

Egy gondolat kínoz, ostoroz,
Jelei rajtam stigmát öltenek.
Nem tudom, a holnap, ha hoz,
Belőlem mit ad, vagy mit temet.
Isten az, aki tudja csak...
Szívem téged hogy szeret!

Egy gondolat űz, hajszolja lelkemet,
Nincs rá szó, nincs felelet.
Nem értheti, csak ki szívében tart,
Szíve alatt hordva gyermeket.
Isten az, aki tudja csak...
Szívem téged hogy szeret!



Karod közt

Karom közt sóhajod hallgatom,
Karomban elsimul a lélek.
Karod közt érint meg mosolyom,
Karodban szemedbe nézek.

Karom közt tapintásod az élet,
Karomban éget a szerelem.
Karod közt csókom égi igézet,
Karodban szeretni kegyelem.

Karom közt csókodtól részegen,
Karomban enyhül a fájdalom.
Karod közt jövőnket képzelem,
Karodban önmagam vállalom.

Karom közt Isten, mikor átölelsz,
Karomban Ádámi ölelés.
Karod közt mennyekig felemelsz,
Szerelmed; Évával ébredés.



Ajkamra fagyott

Ajkamra fagyott üres szó.
Még hiszem a tegnapot,
Ami akkor volt, még hiszem...
Hiszem, ami jó.

Ajkamra fagyott egyetlen szó.
Szeretlek! - egy percet kérek,
Szemedbe nézve. Kérlek...
Egy percet, ami örökkévaló.

Ajkamra fagyott üres szó.
Még várom a holnapot,
Ami még eljöhet, hiszem...
Hiszem mindazt, ami jó.



Vérvörös

Lángvörös ég a sötétlő alkonyon,
izzó sebével véresre fest.
Maga mögött hagyja nappalom,
térdre kényszeríti az est.

Puha bársony meleg tapintása,
megőrzi a testem illatát.
Emlékem lassan hagy magára,
míg te itt vagy... én már odaát.

Átkarol, körbefon az avartakaró,
melyet elhullajtottak a fák.
Hosszú küzdelemben győz a szó,
az érzés, ami lélekbe lát.

Sima tenyerével simogat a szél,
örökre búcsúzik az elmúlás.
Még csak most kezdődik a kezdet,
ez nem a végső állomás...

...csak lángvörös ég, esti alkonyon,
egy vérvörös égi látomás.



Mir in die Augen schauen

Sieh nur dein Herz,
Schau mir in die Augen ...
Lesen Sie es aus Ihren Gedanken.
Sieh nur dein Herz,
Schau mir in die Augen ...
Es gibt einen Wunsch in dir
Dein dunkler Nachtstern.
Sieh nur dein Herz,
Fühle einfach mit deinem Herzen ...
Schau mich an
Frag mich wortlos.
... einfach fühlen ... einfach fühlen!

***
Szemembe nézve

Csak a szíveddel láss,
A szemembe nézz...
Olvasd ki belőle gondolatod.
Csak a szíveddel láss,
A szemembe nézz...
Benned ott van a vágy,
A sötét éjben hulló csillagod.
Csak a szíveddel láss,
Csak a szíveddel érezz...
Szemembe nézve,
Szótlanul kérdezz....
...csak érezz ...csak érezz!



Mindhiába

Itt születtem a bércek koronáján, annak lágy ölén,
s a rónákon taposta lábam a ringó zöld kalászt.
Első csókom lopva adtam, tiéd csenve kaptam én,
a boldog életet áldva éltem, kinevetve a halált.

Itt születtem e földre és itt kerül rám a szemfödél,
ha bejártam utamat, amit az őseim vére kijelölt.
Szeretve népem mindhalálig, mi mélyen bennem él,
nem feledve csillagunk, amely tegnap még tündökölt.

Itt születtem veletek együtt, édes egyetlen hazába,
Én az egyik levele vagyok e fának, Te meg az ága.
Nélküled mit sem érve, nem létezhet egymagában,
egyikünk a másik nélkül... nem létezhet mindhiába.



Ősök útján

Bennem, elmúlt évezredek emléke kísért,
Ősi, sebesen áramló vérpatak.
Veled én is egy vagyok, akit lelked elkísért,
húsod-húsom, magamba ittalak.

Bennem, sosem nyugvó, lázadó törzs vére,
Harcos nemzet gyermeke él.
Veled én is egy vagyok, puszták bátor népe,
álmod-álmom, velem útra kél.

Bennem, megannyi ősöm élő szelleme,
testembe költözött látomás.
Veled élem újra létük, téged megkísértve,
utunk, ami még nem a végső állomás.



Nem félem

Nem félem a sötétséget,
fénylő parázs ott a lélek.
Ahová egyedül visz az út...
megélve minden rosszat,
megélve minden szépet.

Nem félem a sötétséget,
fénylő parázs ott a lélek.
Ahová egyedül visz az út...
ahol kézen-fog, megkísért,
lángok közt a végzet.

Nem félem a sötétséget,
fénylő parázs ott a lélek.
Ahová egyedül visz az út...
ahol nem vagyok egyedül,
ahová elkísér az élet.

Nem félem a sötétséget!



Éjfekete

Éjfekete rózsa illata száll,
messze a fellegekkel.
Enyhülést hoz akinek fáj,
ha ördöggel cimborál,
fájjon hát, ha fáj...

Éjfekete rózsa szirmaiban
hamvad el a lélek.
Üvöltené halkan s szótlan;
Holtan élve élek!
...majd hozzád hazatérek.

Éjfekete rózsa nyíljon, sírom
márványa lágy ölén.
Égi áldás könnye szálljon,
puhán és könnyedén,
...fehérre feketés korom.

Éjfekete rózsa illata száll,
messze a fellegekkel.
Enyhülést hoz akinek fáj,
ha ördöggel cimborál,
fájjon hát, ha fáj...



Kereslek Isten - Mindennapi fohász

Kegyelmes Isten, ha igazán szeretsz...
lelkembe karolj és vezess... csak vezess,
hiányoddal temetsz... csak temetsz.
Keresd a létem, figyelj és keress.
Kegyelmes Isten, ha igazán szeretsz...
nem kérek mást, csak szeress... csak szeress!



Lassan

Lassan elmúlik, haldoklik a nyár,
őszbe karol, színesbe borul a táj.
Reggel még rigó dalol, párjára vár,
nehezen hiszi el, lassan elmúlt...
szelek hozzák a hírt, vége már.
Pompáját felejti a rét, a zöld mező,
emlékké fakul a lágyan ringó kalász.
Téli havas tájat fél a magas bérctető,
készülődik haza a nyájjal a juhász.

Lassan elmúlik, haldoklik a jelen,
a mában kihunyt tegnap, szép képei.
Régen megírt dalban, örök szerelem
lobogó lángja közül tőlem kérdezi;
Mondd, milyen lesz a holnap nélkülem?
Ódon temetőben öreganyó sepreget,
múltját temette itt, akár nyár az őszt.
Apát rejt a moha lepte sírkereszt,
kedvesét sírig szerető, harctéri hőst.

Lassan elmúlik, haldoklik a lélek,
mint a gyönyörű, szép hervadó virág,
kiszáradt fatörzsén a korhadó ág.
Lassan elmúlik, szendereg a lét,
elmúltak a hónapok, elmúlik a hét,
elmúlik az "egoban" az én s a fény...
Huszonkét grammnyi, oly parány,
atomnyi leheletemmel célba ér
a jéghideg dermedő esti zúzmarán.



Te vagy...

Ne a kín adjon éltető erőt, ...ne a kínzó fájdalom.
Bejártam Golgotám, kereszttel vállamon.
Ne a kín adjon erőt, ...ne a végtelen fájdalom.
Minden mi jó bennem, csak Te vagy, Én vállalom.
Emelj fel magadhoz, emelj magadhoz kérlek,
Mindegy, ma mit vesz el, vagy mit hoz még az élet.
Kezemben kereszttel, enyhítő megváltást kérek,
Bennem igéd szól, mennybéli szó, égi Igézet.
Te vagy a teremtés, Te vagy az élet...
Te vagy bennem a szerető lélek!



Megsárgult papírlapon

Csupán egy ölelésre vágysz,
Forró csókjaimra ajkadon.
Ördögöm lehetnél,
Ördögöm, de légy inkább az angyalom.

Csupán egy érintésre vársz,
Amelyben átölel karom.
Estcsillag lehetnél,
Estcsillag, de légy inkább a hajnalom.

Csupán egy fénytörést látsz,
Megsárgult papírlapon.
Forrásom lehetnél,
Forrásom, akire mindig szomjazom!



Ahogy múlnak az évek...

Kegyelem kenyéren
tengődő, sorstalan báb
a fegyelem nélküli,
fegyelmezetlen szolgaság.
Megcsalja szemed a tükörből,
reád tekintő hiúság.
A benned élő, hasztalan hajszolt,
káprázat és délibáb.

Szolid fényből átalakul
a szemet vakító lény.
A gyermeki bájban
elmulandó, kortalan siheder.
Amit, ha lehet
és bárki megtehet,
gyorsan kihever.
S idővel nem marad más,
csupán emlékek és a remény.

Homlokától a tarkójáig aláhulló,
zuhatagon a dér,
csillogó ezüsttel festi fel
a benne hagyott kéznyomot.
Az ujján, gyűrű hirdeti
a régen nála hagyott,
szerelmi zálogot.
Mindvégig szeretett és adott,
akkor is, amikor Ő,
már rég nem kapott.

Koporsón díszeleg hidegen
a frissen lehullott hó.
Reá terített szemfedő,
testét takaró,
fehér halotti lepel.
Gyertyák gyúlnak és égnek el,
egy halk imával,
most miránk emlékezel.
Azokra, akik még itt vagyunk
szeretve mindörökre téged,
könnyes szemmel reád gondolunk.

Ahogy múlnak az évek,
bölcsen rájössz, minden mulandó.
Te sem vagy más, csak porhüvely
egyszerű földi halandó.
S ha végre elhiszed
a magadban rejlő nagy hited...
nem lesz többé imád hasztalan,
pusztába kiáltott szó!
Minden angyal mosolyra derül,
mint a nap a magas égen,
és tekintetét az élőkre vetve,
elküldi áldását a Mindenható!



Nem lehet elég...

Nem elég egy ártatlan szívdobbanás,
Nem elég csak egy csók, mely eléget.
Nem elég egy szerelmes pillantás,
Nem elég! - csak egy utolsó sóhaj-lehelet.

Nem elég egy tétova, csendes fohász,
Nem elég csak egy szívbéli áhítat.
Nem elég egy féktelen, őrült áldomás,
Nem elég! - csak ha a szerelmed átitat.

Nem elég egy forrón izzó szenvedély,
Nem elég, csak ha összeforrott testben
Mindent elsöpörve földre teper, égig emel a kéj...
Nem elég! - csak ha együtt ölel át az éj.



A haldokló imája

Atyám, kérlek légy velem mindörökké,
adj enyhülést gyermekednek, ha kér.
Atyám, kérlek tégy velem szép csodát,
tőled áramlik szívemben a vér.

Atyám, kérlek fogadd szívedbe éltem,
amíg reád várok, itt e földön.
Atyám, kérlek küldd angyalod értem,
lelkem bilincs, testem pedig börtön.

Atyám, kérlek hallgasd meg e fohászt,
tékozló fiadnak néma sóhaját.
Atyám, nem mondhatok semmi mást,
kérlek várj reám, majd odaát.



Egyenes úton

Egyenes úton, előre haladva,
Rögökkel tarkított,
Úttalan utakon.

Múltamat jelenbe temetem,
Jövőmet fürkészem,
Keresem-kutatom.

Egyenes úton, előre lépdelve,
Esőtől felázott földemen,
Saramat taposom.

Csillagok porából született
Testembe bezártam,
Lelkem s a tudatom.



Amikor...

Amikor szólni nem lehetsz rest
Mert szólni muszáj
Amikor csak a csendet hallod
Mert körötted zárva minden száj
Amikor némán hallgat az is
Aki belül kiált hogy valami fáj

Amikor nem lát a tömeg
Mert bambulva néz rád vakon
Amikor nem hallják a szavaid
Mert nem hatolnak át a szégyenfalon
Amikor a Hited erősít meg téged
Mert Isten kezét érzed magadon

Akkor légy erős és adj másoknak hitet
Akkor légy igaz és áradjon a vigasz
Akkor légy EMBER

Amikor gyermekedhez szólsz lágyan
Mert szemében a szemed fénye világol
Amikor kedvesed érintése éltet
Mert szeretettel ölelő karjaival átkarol
Amikor szavak nélkül is árad az Ige
Mert a szeretet a szívekig ér
S mindenen áthatol

Akkor légy az aki igazán szeret
Akkor légy az aki szívében igaz
Akkor légy SZERETŐ SZÍV



*******************************************************

Jókedvem, szemedben ringó kék óceán,
Gyönyörű reggelen a szikrázó napsugár...
Jókedvem, esti alkonyat, csókod délután,
Lágy karodban izzó ölelés, ami visszavár...

Jókedvem, mosolyod ami engem elkísér,
Magányos perceim, úttalan utcakövén...
Jókedvem, szíved dobbanása, cseppnyi vér,
Belénk égetve; - Mindörökre, Te + Én..!

*****************************************************


Angyalok hívnak

Villámok cikáznak, ketté reped az ég,
Hangja ágyú, nyomában minden felég.

Angyalok hívnak, elsuhan a táj.
Érzem benned az összes apró rezdülést.
Szívem érted dobban, ...érted fáj.

Szélvihar tombol, mint a földi pokol,
Bömbölve rázza ökleit, vádol és okol.

Angyalok hívnak, elsuhan a táj.
Érzem a csend szomorúan haldokol.
Szívem érted dobban, ...érted fáj.

Eső ered neki, mint arcodon a könny,
Inad szakad, sebet tép fel tíz köröm.

Angyalok hívnak, elsuhan a táj.
Érzem, körbefon téged a fájó közöny.
Szívem érted dobban, ...érted fáj.

Patak csordogál, mint karodon a vér,
Ma Isten hallgat, ma Isten nem ítél.

Angyalok hívnak, elsuhan a táj.
Érzem a bánatod, érzem ha öröm ér.
Szívem érted dobban, ...érted fáj.

Parányi gyöngyeit szórja szét az ég,
Mint az enyhülő lélek, úgy olvad el a jég.

Angyalok hívnak, elsuhan a táj.
Érzem, ahogy magával sodor az ár.
Szívem érted dobban, ...érted fáj.

Milliónyi könnypatak, folyammá dagad,
Széltestvér átkarol, Esőisten megsirat.

Angyalok hívnak, elsuhan a táj.
Érzem vágyaid, szárnyra kap, elragad.
Szívem érted dobban, ...érted fáj.

Szivárvány, mint égi, mennyei kapu,
Alatta megannyi város, kicsiny falu.

Angyalok hívnak, elsuhan a táj.
Érzem a lelked, régóta tudja már.
Szívem érted dobban, ...érted fáj.

Kezed összekulcsolod, ajkadon ima,
Isteni szeretet a szíved örök otthona.

Angyalok hívnak, elsuhan a táj.
Érezd a szívem, Tebenned dobog.
Ahogy érted dobban, ...érted fáj.



Nem...

Nem vághatom ki a szívem,
amíg a nemzetemért dobban...
Nem hajlik a szálfa derék,
nem rogy térdre, nem, csak roppan!

Nem vághatom ki a szívem,
amíg értem hull a könnyed...
Nem uralhat a közöny,
ha tiéd az a derék, ami velem görnyed!

Nem vághatom ki a szívem,
amíg a szíved csak az enyém...
Nem felejthetem soha,
ha én vagyok az ige, számodra a remény...

Nem vághatom ki a szívem,
amíg a szép-hazámért dobban...
Nem hajlik a szálfa derék,
nem rogy térdre, nem, csak roppan!



...megbocsájtom...

*
Amikor te éhezel, és étel kell neked,
Akkor nyújtsd felém bátran két kezed.
S ha majd én éhezem, és kenyérre vágyom,
De te átnézel rajtam, s elfordulsz, barátom,
Nincs semmi baj, neked azt is megbocsájtom!
*
Amikor szomjad oltanád, de nincs mivel,
Én a forrásod leszek, ha beéred ennyivel.
S ha én friss patak édes vizére vágyom,
De te a korsód nedűjét kiöntöd, barátom,
Nem haragszom rád, neked azt is megbocsájtom!
*
Amikor láztól fázol, a hideg verítékben úszva,
Én ápollak és fohászkodom a földre leborulva.
S ha belém már csak hálni jár a lélek,
S te még rúgsz rajtam, a porig sújtva, barátom,
Én, majd mondok érted egy imát, és neked azt is
...megbocsájtom...



Angyalszív

Amikor éjsötét árnyak kísértenek,
angyalszív űzi el a rideg kedvemet.
Hiába gyötörnek démon-kísértetek,
Isten igéje forraszt belém ígéretet,
mennybéli szózata, az igaz szeretet.

Amikor éjsötét leplét festi fel az ég,
angyalszárnyakon száll velem...
Felhevült parázs mélyén, izzón leég,
a kihűlt hamvából éledt szerelem,
mennybéli fohásza, áldás-kegyelem.



Lélektakaró

*
Ha már nem érzik hiányod,
emléked a homályba vész.
Akkor majd hibáid belátod,
múltad, melyet jelened tetéz.
*
Ha már nem keres ölelés,
csók sem olvad el ajkadon.
Akkor majd átölel a feledés,
s börtön lesz a sírhalom.
*
Ha már nem jön gondolat,
melyet papírra vés a szó.
Tinta lesz a gyertyaláng,
füstje éjsötét... lélektakaró.



Véssétek a sírkövemre!

Nem voltam Én rossz, se jó,
most ne szóljon értem sirató...
Lássátok, íme csak az embert,
akit a sorsa ezerszer áldott,
akit a sorsa ezerszer megvert.
*
Nem voltam Én rossz, se jó
és talán igaz, talán hiábavaló...
Minden kimondott múló szó,
ami kimondatlanul maradt,
a rögös-rideg, kihűlt hantok alatt.
*
Nem voltam Én rossz, se jó,
véssétek fel ezt a sírkövemre;
Lássátok ím` itt az embert,
akit a sorsa szeretve áldott,
akit a sorsa ezerszer megvert,
reá szórva gyilkos-rút átkot.
*
Lássátok ím` a költő lelkét,
akit a Jó Isten megáldott...
és ama néhány igaz ember,
aki egyre csak gyűlt s dagadt,
mint a medréből kilépő tenger,
vagy a hegyről lezúdult folyó.
*
Véssétek hát rá a sírkövemre;
Nem voltam Én rossz, se Jó!
Lássátok íme csak az embert,
akit a sorsa ezerszer áldott,
akit a sorsa ezerszer megvert!



Magyar

Áldott legyen a kéz,
mely lélekben simogat...
Áldott legyen minden szó,
mi ajkamról szól, mely magyar.
Áldott a szem, ami utánam sírogat.
Áldott legyen e föld,
mely majd síromban eltakar.
Áldott anyaföldem magyar,
magához láncolta lelkemet...
emelt fővel büszkén vállalom,
bölcsőmtől a síromig otthonom,
mely el nem enged egyhamar!
Minden érzés-gondolat, bennem...
mi nyugalomra int, vagy felkavar,
a szavak mit kaptam áldott Istenem,
áldott szent hazám, áldott nemzetem,
szüleim, gyermekem, kedvesem,
kiolthatatlan láng, az örök szerelem.
Mind magyar, magyar... s e szó: Magyar...
mélyen belül most is átkarol-felkavar!



Hegyeim ormán

Öreg tölgyesek nőttek fel az égig,
amerre a szem ellát, végestelen-végig,
a hegy oldalában vezet az Út haza.
Az esőtől-széltől lekoptatott kövek
reám köszönnek, hozzám beszélnek,
mert tudják jól, Én mindig visszatérek,
bárhol járok, hazahívnak a bérci szelek.
A magas hegyekben nőtt fenyvesek,
és a fenyő gyantájának édes illata...
Itt égig ér, mindenek fölé mered
a gyönyörű és büszke lombkorona.

Nincs a világon máshol nékem hely,
s nem létezik ily varázslat és delej,
ami a szívem dobbanásával egy...
csak egy! Itthon, ahol az összes hegy
otthona volt őseimnek, amiért éltek,
s hogyha kellett, a vérük árán védtek,
szörnyű veszélyekkel szembenéztek,
mert szülőföldjüket annyira szerették,
mint az édesanya a tulajdon gyermekét!

Hegyeim ormán nézek a messzi tájra,
szerető szívvel emlékezve nagyapámra,
a nekem mondott minden szavára;
Ne felejtsd el, kisfiam, ha hazahív
a szerető anyaföld s az anyai szív,
menj, ha hív, igyekezz hozzá haza!
Ne tartson vissza semmilyen hívság,
csalárd ígéret vagy úri kiváltság,
ami fogva tart majd, mint a rabság,
s ha elcsábulsz, sohasem fog véget érni.
Eredj hát, menj, épp ideje hazatérni!
Menj helyettem is, Én itt maradok
a kövek mélyén, a sírkövek alatt!
Te eredj haza, vidd magaddal azt a lángot,
ami az ősi vérből-őseinkből megmaradt!



Ha

Ha többé már nem tudsz őszintén szeretni,
Én nem kérem tőled, hogy szeress.
S ha már könnyen el tudsz végleg feledni,
Én nem fogom kérni tőled, hogy keress.

Ha többé már nem ölel meg a két karod,
Én nem kérem tőled, hogy tegyed.
S ha már átnézel rajtam, elhal mosolyod,
el kell, hogy engedjen jéghideg szíved...



Lelkünkben szól a dal...

Lángok nélkül tűzben hamvad el,
csókod édes íze nektár, íze méz.
Érzem ahogy a pillantásod átölel,
a tekinteted megbűvöl-megigéz.

Tested forró, kezed tapintása ég,
érzem éjsötétben felsikolt a fény,
velem ébred a vágy, és veled még,
egymásnak elhisszük, van remény.

A sors rendelte, Isten akarta tán,
nem lehet, hogy véletlen csupán,
mikor fellángolt egy fiú és egy lány.

Aki te voltál és én voltam egykoron,
s azóta is tart, szól bennünk a dal,
lelkünk dallamán a lélekhúrokon...



Él egy nép...

Él Európában egy nép, amely galádul szerteszóratott
bűnös szándéktól sújtva, akit a világ magára hagyott.
Él Európában egy nép, amely lélekben összetartozik,
nem feledve semmit, naponta éli újra a himnuszt, a szózatot.

Él Európában egy nép, amely szavára, süket füllel...
bűnös néma ajkakon, csak a cinkos némaság felel!
Él Európában egy nép, amely sohasem adja fel hitét...
senki emberfiáért, de Isten előtt, tiszta szívvel térdepel.

Él Európában egy nép, amely sírva vigad, öröme könny,
mégis bízik önmagában, hiába veszi közre a rút közöny.
Él Európában egy nép, amely ha végre összefog,
fordul majd a sorskereke és az összes csillag felragyog!



Árvuló szememmel

Kezed tartja a vénülő kezem,
reszket, mint a nyári szél.
Sír nélküled árvuló szemem,
őszülő hajam hófehér.
Életre kelt bennem a tél,
az elmúlás csendje aludni tér.
Csak néha hallani, ahogy a szél
viharos dühe üstökén ragadja
a színesbe borult lombkoronát.
A hideg pirkadat sem tagadja,
míg én itt vagyok, te lassan odaát
az illúzióban, a sárguló képeken...
Tudom, ott is vársz reám,
sír nélküled árvuló szemem.
Ó, Istenem...
csak még egy percig foghasson
reszketőn vénülő két kezem.

Mit einem atemberaubenden Augen

Deine Hand hält meine verschleierte Hand,
Schauer wie der Sommerwind.
Weinen ohne meine Augen
ergraute Haare.
Der Winter erwacht zum Leben
die Stille des vorbeiziehenden Schlafes.
Nur manchmal hört man den Wind
packt seinen stürmischen Zorn an seinem Kessel
der Baldachin ist farbig bedeckt.
Den kalten Durst nicht leugnen
während ich hier bin, bist du langsam da
in der Illusion der Verbindungen von Bildern ...
Ich weiß, dass du auch auf mich wartest
weinen ohne meine Augen
Oh mein Gott ...
es dauert nur noch eine Minute
schüttelte meine beiden Hände.

Álmomban otthon jártam

***
Poros utcák poros macskakövén,
ott játszottam Én, annak idején.
A boldog gyermekkori tünemény,
mára már a messzeségbe vész.
Akárcsak, az a ráncos szerető kéz,
amely simogatta könnyes arcomat,
és most is mosolyt csalnak elő;
Érzem kezed, s hallom a hangodat!

A gyermekkor, ma álomba ringat
és megannyi kérdéssel ostoroz.
Sanyarú volt e, vagy csak nehéz,
avagy gyönyörű minden pillanat?
Nincs, aki ma megmondaná nekem,
azt hiszem, csak annyi az egész,
éltem, ahogy bárki más az életem.
Én a jóságban, meg benned hittem,
amit megőrizve magammal vittem.

A betonfalak árnyékában a szél,
már messzire sodorta a nevetést.
Ismerősen integetnek felém az árnyak,
most is látnak, s azóta is visszavárnak.
A düledező romos épület mára,
megkopott, elveszett az ódon bája,
amely múltjában, ott voltam egykoron.
Ma, csupán elomló televény-korom,
akár az a repedezett leomlott torony...
ami a szülőföldemnek, még ma is álló vára.

Gyönyörű tölgyesek közt visz a lábam,
keresve nyomom, melyet régen taposott.
Az emlékek terhei ülnek most a vállamon,
de nem haragszom érte, nem veszem zokon.
Újra bejárom a rég elfeledett Utakat,
és a szemem, valami ismerős dolog után kutat,
vágyva fellelni azt a pillanatot,
amit az emlékeim közt, az idő múlása,
mélyen elásva bennem, mindörökre meghagyott.

Foszlányok

Fénytöredék vagyok,
szilánkon karcolat.
Lemenő napsugárban,
éj előtti alkonyat.

Foszlányaim között,
értelemben a szikra,
ami benned létezik,
lelked lángra gyújtva.

Kavargó áramkörben,
impulzus a szívnek.
Kirakós mozaikdarab,
amit millióra törtek.

Fénytöredék vagyok,
szilánkon karcolat.
Lemenő napsugárban,
éj előtti alkonyat.

Örökre búcsúzom

Mint gyöngysor fehér mosolya, tekintenek reám
a szülőföldem hófödte hegyei a szűk kis hazám,
ahol szerető szavakkal fogadott az édesanyám!
Ha majd a messzi földről, ahová elsodort a szél,
elcsábítottak a vágyaim, vagy elűzött a veszély,
ha hazatérek Én, minden rög, fűszál és falevél
a szívemen át zsigereimbe hatol, hozzám beszél!
Látom az emlékeimben a folyton vidám fűszerest,
kinek mindig volt egy jó szava, és sosem volt rest,
akár az öreg cipész, aki szélesre tárta ki ajtaját,
és sosem sajnálta tőlem a megnyugtató mosolyát,
s talán még most is lát engem maga előtt ideát!
A tanítók, akik sokszor korholtak joggal dühösen,
csupán csak amiatt, hogy belőlem is EMBER legyen.
Arcuk és a szavuk emléke már a múltba csengenek,
ahogy a vonat ablakából búsan nektek integetek,
most a rokonokra és a barátokra, rátok emlékezek!
A hegyeim sziklaormán a kőre, mindenre, ami holt,
a kavicsokra és a poros úton az út menti keresztre,
őseimre, kik a temető kopjafái alá vannak eltemetve,
és mindenre, ami élt és valaha létezett, egykor volt!
Most Én neked suttogom a füledbe a szíveden át,
hogy ne felejtsd el sohasem, hol élt dédnagyapád,
értsd, miért könnyezed meg a Székelyek Himnuszát!
Tőled, szeretett dédunokám, akit nem ölelt karom,
tőled Erdélyország, ki te voltál Nékem az otthonom,
most örökre búcsúzom ezen a megsárgult papírlapon!



Reszket a nyári szél

Reszket a nyári szél a sötét éj ölén,
szendergő ébred, amint eső ered.
Villám cikázik és feldereng a fény
az égbolt a nyomában ketté reped.

Haragját szabadítja rá az alvilágra,
minden hitében erős égi hatalom.
Lélekbe mar, ahogy azt úgy kívánja
az ember, s ahogy tán én is akarom.

Lágy fuvallat öleli át a lázas testemet,
az arcom hűs eső patakja mossa.
Nem szegheti semmi sem kedvemet,
az égi vihar, ma az enyhülésem hozza.

Reszket a nyári szél a sötét éj ölén,
halkan suttog fülembe a szellő.
Hárfák hangján hallom: - Te meg Én...
és szárnyra kel velünk, egy puha felhő.



Itt vagyok nélküled

Amikor a derűs kedvemet oszlatja el
a magas égen gyűlő viharfelleg.
Vízcsepp ered neki, tomboló széllel,
reszketve félti lombját az erdő.
Miközben rád gondolok, itt nélküled,
arcomat mossa a nyáresti eső.

Puha homokban a nem rég volt idő,
emlékeinek nyomai hevernek.
Parti fák törzsén, szívbe zárva hirdeti,
hogy: Soha el nem feledlek!
Alatta négy betűbe vésve belém égeti,
mennyire szerettél, mennyire; - " Szeretlek! "

Majd magával sodor az emlékezés,
múltját temeti a jövő, a jelen.
Eközben, rád gondol bennem a létezés,
megannyi gyönyörű érzelem.
Hiába vagyok testben most is egyedül,
társammá lett, az igaz szerelem.



Parázsban született

Parázsban született a vágy,
tébolyban képzelegve képzelem,
hogy alámerül velem és elhágy,
majd magasba repít az érzelem.
...és a korommal falakra firkált,
lángra lobbant, izzó szerelem,
pengétől sebzetten rám kiált.
Csontig hatoló, kihűlt szavakkal,
fagyos tekintetekből épített,
fölém és körém emelt falakkal
börtönébe zár a halott révület.
Mégsem kínozza az elmémet,
semmilyen álnok kígyó kínálta,
almába rejtett, bűnös rémület,
most csatakosan, izzadt testtel
ébredek, a kábulattól részegen.
Gyomot gyomlál s a lelkemben
kisarjadt kórót belőlem kitépi.
Hittel áraszt el a szerelmében,
gyűrűvel pecsételt ígéretében
a fehér menyasszonyi ruháját
a menyegzőn majd magára ölti,
és a forrástól pezsgő vérem
a szerelem kelyhébe kéjjel kitölti.



Kereszt alatt

Kereszt alatt láttam meg a napvilágot,
Isten Énrám úgy vigyázott...
Mint a kelő nappal érkező pirkadattal
a sorsom lépteit vigyázó angyal.

Kereszt alatt kaptam meg a tisztaságot
Isten áldásával, mi belőlem hiányzott...
Mint a rengetegből a kiutat kereső,
a Téged is a szívéből szerető.

Kereszt alatt láttam meg a napvilágot,
Isten nevelt nékem gyönyörű virágot...
Mely bokrétám, s holtamban szemfedőm,
a fája bölcsőm, a földje sírom-temetőm.

Kereszt alatt leltem meg a szabadságot
Isten által, amire a szívem vágyott...
Mint kismadár, aki a magasban szárnyal
a belső tűzzel-lázzal, belső csillogással.

Kereszt alatt éltem ébren minden álmot,
Isten adta delejt, Isten adta lángot...
Mint a tűzoszlop odafent, a magas égen,
álmodtam veled gazdagon, nélküled szegényen.

Kereszt alatt láttam meg a napvilágot,
Isten Énrám úgy vigyázott...
Mint a kelő nappal érkező pirkadattal
a sorsom lépteit vigyázó angyal.



...Én Tied...

Este, ha lehunyod két szemed,
Édes álmaid közt Én ott leszek.
Hárfák hangja énekel csak neked,
Lelkem száll a mély vizek felett...
Minden mozdulatom téged tapint,
Minden szerető érzés megigéz.
Érezni fogod, a lelkem rád kacsint,
Válladon érzed majd... ott e kéz...
Amely éltedben a sírodig elkísér,
Ahogy rögös útjáról a szív hazatér.
Bennem magányod súlyos percei
Tovatűnnek s szertefoszlanak.
Miként elméd gyönyörű tervei
Még ma is célok, megszólítanak.
Áldásom szórva árad a szeretet,
S mély nyomot hagynak e szavak.
Nyomán sebes folyású vad patak
Mossa el a közönyből épített falat.
Ölelő karjaim közt nyújtok kezet,
Lelkem száll a mély vizek felett...
Ha elmúlok, s kihuny majd e láng,
Szikra leszek, megszűnni képtelen.
Eltörlöm végleg, ami Téged bánt,
Örökre megőrizve szép szíved.
Kilépve a testemből, élek veled,
Nem feledve a múltat és jelent.
Odafent, a magas égen ott lebeg
Lelkem, száll a mély vizek felett...
Bennem mindörökre enyém vagy,
S Tebenned... én Tied...
****
... ich weiß ...

Abends, wenn Sie zwei Augen schließen,
Zwischen deinen süßen Träumen werde ich da sein.
Harfen singen nur für dich,
Meine Seele geht über tiefes Wasser ...
Alle meine Bewegungen necken dich,
Alle liebenden Gefühle sind neugierig.
Sie werden spüren, wie meine Seele Ihnen zuzwinkert
Du wirst dich wie deine Schulter fühlen ... da ist diese Hand ...
Die du bis zu deinem Grab mitlebst
Als holpriger Weg kehrt das Herz zurück.
Deine Einsamkeit für einen ernsten Moment
Sie sind weg und zerfallen.
Wie deine schönen Gedanken
Noch heute Ziele, Adresse.
Blessing Sprays Love,
Und diese Worte hinterlassen einen tiefen Eindruck.
Spur eines wilden Wellenstroms
Waschen Sie die indifferente Wand.
Ich schüttle mir die Hände zwischen meinen Armen
Meine Seele geht über tiefes Wasser ...
Wenn ich gehe und die Flamme erlischt,
Ich werde funken, ich kann nicht aufhören.
Ich werde definitiv auslöschen, was dich verletzt hat
Halte dein Herz für immer schön.
Ich verlasse meinen Körper und lebe mit dir
Vergessen Sie nicht die Vergangenheit und Gegenwart.
Dort oben, am hohen Himmel schwebend
Meine Seele über den tiefen Wassern ...
Du bist für immer mein
Und du bist ... ich weiß ...



Szívében élsz

Még gondolat volt csupán a vágy,
mégis szeretve gondoltak reád.
Majd együtt vert a szív
a szeretet ritmusán,
pedig nem tudhattad még,
mit jelent e szó; - Édesanyám...

Még cseppnyi volt az értelem,
mégis gyakran, vissza képzeled
a lágyan simogató kezét.
Ahogy késő éjjelen,
virrasztva féltette gyermekét.
Hiszen most is így van, most is így lehet,
nem csak délibáb, nem csak képzelet...

Még bátran elmondhatod,
nem csak ébren álmodod.
Szerető szavát és minden mosolyát,
feléd küldi akkor is, ha épp nem lát.
Mert szívében van a szíved otthona,
benned élve, benne élsz...
S Ő téged, mindig, szeretve vár haza!



Bölcsőn innen és túl...


A bölcsőn innen és a síron túl,
megérkeztem s majd távozom.
Belül éget a láng, a füstje szúr,
ilyen az életem és ilyen a halálom.
Idelent, ahol minden idegent,
ölelő karokkal várnak a földön,
itt, ahol életfogytig tart a börtön.

A bölcsőn innen és a síron túl,
porból gyúrtak és porrá leszek.
Napról napra, ahogy egyre nő a súly,
miközben féltérdre kényszerítenek
az elmúlt évek és a hamis ígéretek.
A bölcsőmön túl és a síromon át,
odafentről Isten a szívembe lát...



Bárcsak

Bárcsak testvéred lehetnék, bátyád vagy kisöcséd,
örömödben volnék a fénylő csillagod...
bánatodban pedig a végső támaszod.

Bárcsak csillagom lehetnél, nővérem, tán kishúgom,
véremben áramló, éltető oxigén...
testemet alkotó lélek, hús, izom.

Bárcsak gyermeked lehetnék, vagy kicsiny unokád,
szerető szívedben egy égi látomás...
lelkemben az első és utolsó... egyetlen szívdobbanás.

Bárcsak gyermekem lehetnél, szerető szívem éke,
mindennek a kezdete, mindennek a vég
e...

minden lélegzetem odaadnám érte.


Benned élek tovább...

Amikor már nem lapozod, őszinte örömmel a könyvemet
világoljon bármekkora szikrán lángra lobbant képzelet,
olyan lesz az, akár a koporsómra hajított virágkoszorú.
Szenvedélyesen elhalt, lassan múló szerelem... oly szomorú.

Hiába írnék a szeretetről, s írhatnám mindenkinek van remény,
csak az értené meg a szívvel megírt, értő‐érző szavakat,
aki ledöntötte a hamis kánonban épült, megosztó falakat.
S a lelkéig hatolna a zsigereken át, minden igaz költemény...



Elmentél

Szép, ezüstös hajkoszorú
Övezi a lehunyt szemében ragadt fényt.
Lelkem fájdalmas, szomorú
Hangulata nem enyhíti a konok tényt.
Elmentél...

Szívemben örökre megmaradsz
Lobogni, mint kihunyni képtelen láng!
Tudom, Te már jó úton haladsz
Odaát, ahol vár reád az áldott másvilág!
Elmentél...

Gyönyörű emlékek foszlányai
Között próbálom keresni vigaszom!
Tiszta szívvel felidézni
Mindent, de felriaszt a fájdalom:
Elmentél...

A tükörben őszes hajkorona,
Szemközt önmagam arcképét látom.
Onnan üzenem Neked odaátra,
Te csak várj reám, mert nemsokára
Megyek majd Én is utánad... oda,
Ahová elmentél nélkülem,
Mindörökre reám várva!



Múlik...

Magamban hordozom, megannyi bűnös átkomat,
amely elkísér és mindennap megkísért a síromig.
Szeretném hinni, szent vagyok, nem pedig áldozat,
de jól tudom, húst szült a vér, karomon át a szívemig.

Magamban hordozom az összes benső bűnömet,
számot vetve sorsommal, tisztán látom önmagam.
Ma már tudom, nem volt bennem ártó gyűlölet,
mégis vétkeztek a tetteim, hiába szólt jót szavam.

Magamban hordozom a megfakult régi álmokat,
amelyek kijelölve sorsomat, adtak néha célokat.
Szerettem hinni abban, hogy magamnál jobb leszek,
nem múlik el hasztalan, értelmet adva adok új életet.

Magamban hordozom a múltat-jelent és jövőt,
és nem kímél közben a múló korok vasfoga.
Ólomlábakon szalad tova, megelőzve a holt időt,
és megköszönhetem amit adott, légyen az jó...
vagy mostoha...



Vadakat űznek

Sebzett vadat űz ma, a múltból megidézett kor.
Egykoron kecses bájjal tündökölt,
de mára hajlott korára meghajlott a háta.
Valaha, dicső napokat élt, ami ma is testet ölt,
feledtetve a vér-könnyzápor csatákat,
ahol a bűnös, bátran és kéjjel ölt.
Nem kímélte az ember gránitszikla hitét,
megingatta Őt és úgy hagyta magára,
hogy elhitette vele, egyedül maradt
és léte, semmi nyomot nem hagy hátra.
A jelen, jövőbe kódolt, vadnak tűnő illúziói
alámerültek a valóság talaján lábra állva.
Majd eszményképpé válva lehullt a lepel,
alatta eltűnt a varázs, s ott marad az álca.
A jelenkor temetné a múltját, ha tehetné...
de kísérti az évezrede tartó gyász, amit azóta ünnepel
és nem akar véget érni, a vég nélküli halotti tor.
Űzött vadként, most fohászt mondok el...
Sebzett vadat űz ma, a múltból megidézett kor.



Valahova...

Elindultam hazafelé, talán nem is haza,
oda, ahol nem vagyok egyedül... valahova.
Lassan bandukoltam, egyenest a célom felé
neki iramodva, végre hadd kerüljek elé.

Az ablaküvegen át láttalak a téren,
ahogy te is igyekeztél, valahova serényen.
Gondoltam ugyanoda tartasz ahova Én,
ahol várnak ránk, tán a Jó Isten tenyerén.

Messze futottak a hátam mögött a fák
tova tűntek, itt hagyták a lombjaik illatát.
Régi kandeláber meredt az út mellett az égnek,
letűnt korok emléke, mint a gyertyák,
melyek hajdanán a csonkjukig leégtek.

Egyszer csak odaértem, ott voltam valahol,
ahol sokan voltak egyedül és velük a magány.
A lábam, azonnal elakart vinni, bárhova el tova.
Ugyanoda menni, ahol Te vagy... valahova.



Virradóra

****
Itt ülők az éj, küszöbét átlépve,
és nem jönnek a szavak.
A lelki szemeim előtt fátyol,
most, parázs sem világol.
Nincsenek kontúrok, se színek
a belső hangok is elhalkultak,
nincsenek, szirén énekhangok,
se vadul tomboló,
pergőn doboló, egyre hangosodó
elviselhetetlen zörejek.
Most, csak csend van
és arra figyelek,
hogy az éji, sötét lepel, hulljon alá
ami akkora, hogy betakarná,
talán az egész világot.
Sötétségben tartva
a fényétől megfosztva
a Napot.
Szenderegve hallgatok és várok
a jó szóra, meg a gondolatra,
ami tudom jól,
majd megérkezik virradóra!


15.000.000 a Nemzet !

Amikor téged bántanak a szívem meghasad,
nyílt sebeim, rajtam stigmát öltenek.
Elszakadt testemből, mindaz mi megmaradt,
Te vagy, s Te vagy akiből erőt meríthetek,
hogy megélhessem a mában, a holnapot.

Amikor téged bántanak a lelkem sorvad el,
egyedül Isten az, aki hitet ad nekem,
hogy higgyem, reggel a nap, majd újra kel,
s e föld, csak neked s csak nekem terem,
itt a szelek zengik a Himnuszt, a Szózatot!

Amikor téged áldás ér, a szívem megremeg,
kedvem veled szárnyal a magas égen.
Isten oltalmaz, mint űzött vadat a rengeteg,
s dicső lesz a jövőnk, akár hajdan, régen...
és szeretném hinni, hogy én is egy vagyok,
aki a szívéből a mában, neked erről szólhatott!


Elengedlek

Bárcsak kiszakítható lenne belőlem a lélek,
Lélegzetem adnám érted, ameddig csak élek.
Amíg egy csepp vérem adhatna feloldozást,
Mindennap végig járnám veled a Golgotát.
Kereszted terhét érzem, megannyi szenvedés
Könnyeiben merül alá bennem a lélek,
Lélegzetem adnám érted, ameddig csak élek.
Úton vagyok, amelynek a végén megtalál,
Kérkedőn hirdetve; - Ő az Úr! - a rút halál.
De addig még hibáimat, tebenned hordozom,
Könnyes csókjaid közt, lehajtott fejjel vállamon.
Érzed, karjaimban életre kel benned a lélek,
Lélegzetem adnám érted, ameddig csak élek.
Merengő álmom, varázs látomása megriaszt,
Vádlón ostoroz, megkísért, majd végül megtagad.
Elengedlek téged Istenem, ....én, a te tékozló fiad...
Engedj el te is, hogy bűnben éljek... veled, tiszta lélek,
Lélegzetem adnám érted, ameddig csak élek.


*****

Hűvös reggel, arra ébred a nyár,
harmatcseppeket gyűjt a rét.
Este magasba szökken a szár,
virágszirmot szórva szerteszét.

Halkan lépdel rajta a napsugár,
mosolyával hintve melegét.
Esőcseppektől megdagadt ár,
sodorja magával a hűs vizét.

*****

Ordasok csaholnak

Baltások csattognak a bércen,
faforgács száll fel a magas égbe.
Úgy csendül, mint kő az ércen,
pusztító pusztít, pusztulásra ítélve,
nem gondolva másra, mások gyermekére...
Ordasok csaholnak, éhesek a vérre!

Sziklát váj a tél. Fagyos rianás
indul neki a jeget szétrepesztve.
Lelkes odaadás és ájtatoskodás
segítette a hitet, a hitetlen keresztre
a mártíromságnak a bűnébe esve...
Ordasok csaholnak, éhesek a vérre!

Ezüst palástban tündököl a Hold,
harmatcseppeket gyűjt az avar.
Zúzmarát taposnak, a helyén folt,
ahogy fürge lábak inalnak el hamar.
Szemek csillognak a sötét messzeségbe...
Ordasok csaholnak, éhesek a vérre!

Süket fülekben, égi zene csendül
és vakok szemében szikrázik a fény.
Lágy bariton szól a bénának belül;
Kelj fel és járj! - Mindig van remény,
de jól vigyázz, ne ess önhittségbe...
Ordasok csaholnak, éhesek a vérre!

Nappali sötétséget dereng a horizont,
hold takarja a napot, elhal a fénye.
Árad, mint aki könnyet és vért kiont,
teremtőn teremt, gondolva a teremtőre,
meg a most érkezett, nem rég elmenőre...
Ordasok csaholnak, éhesek a vérre!

Jeges szél ordít bele az éjszakába,
fákat fordítva ki a gyökerüket tépve.
Derékban kettétörve hajolnak az ágak,
egymáson fekve a másikra dőlve.
Nem csitulnak el az éjsötét árnyak...
Ordasok csaholnak, éhesek a vérre!

Szemekben gerenda ül, öles szálfa,
kötelet vethetnénk annak derekára.
Világtalan szemmel néznek a világra,
elvakítja őket a máséban a szálka.
Szükségük lenne, gerendatörőkre...
Ordasok csaholnak, éhesek a vérre!

Rögöket mos az eső a mélyből,
fájdalmat szül az anyák méhe.
Gyermeket gyilkolnak kéjből,
álszent szentek, a szentek nevére
esküdöznek, a földre és az égre...
Ordasok csaholnak, éhesek a vérre!


Magyar lélek

Százezrek imája száll odafent az égen,
az elnyomottak ajkán, milliónyi sóhaj.
Nem volt ez hajdan, annyira régen,
még ma is él a szabadság iránt az óhaj!

Bár taposhatják idegen lábak e földet,
s áztathatja anyák könnye, apák vére,
de szülőföldjén a magyar sosem élhet,
láncra verten örök rabságra ítélve!

Százezreknek szívén ütött sebe vérzik,
s egymást gyógyítják tiszta szeretettel.
A gyilkosok álszent lapítva, bűnüket érzik.
Én tőletek kérem; Ébredjetek végre fel!

Összefogás nélkül, nem lel magára a nemzet
s a széthúzásnak sorvadás lészen jutalma.
Őseink a síron-túli világból üzennek;
Aki gyáva, nem lesz annak sohasem hazája!

Magyarnak születni, nem úri kiváltság,
hanem élted végéig tartó végzet.
Szeretned kell mindvégig hazádat és véred,
úgy mint önmagad, míg te is bevégzed!

Nem vonulhat a lélek, örök száműzetésbe,
hagyva elveszni a hazát, a magyar népet.
A szülőföldet, a rónát és a magas bércet,
amit beléd égetett a sors és az élet.
...idegen földre magyart a lélek...
Soha! ...soha, fel nem cserélhet!


Lélektépő

Apró rezdülésben felkavart óceánban a vihar,
tajtékos hullámóriással elsodort partvonal.
Nézem a távoli felhőket, életre kél a zivatar,
villám cikázik odafent az égen, s dübörgő zsivaj
támad fel, ahogy a semmiből érkezik hamar...

Támadj és bömbölj, mint egy felajzott bivaly,
vagy a portyáján megvadult, vérengző sakál!
Cibáld ingem, tépjed őrjöngve vétlen testemet,
marj beléje szél fogakkal, rajtam fogást találj,
míg haragod tombol! - Úgy érjen karjaid közt a halál!

...mely a lágy fuvallattal átkarolva érkezik el,
hogy minden lélektépő, apró rezdüléssel - ...fájjon!
Szívembe markolva, hozzád utat találjon - ...hittel.
...de tudd, hogy a szív ereje erősebb tenálad,
és a szeretet, mely átölel, bennem örökre otthonra lel.


Bennem élsz

Bennem él a lelked minden apró rezdülése,
a hárfán játszó lélekhúrok pendülése...
Bensőmben érzem, ahogy körbe fon karod,
a szerelmes vágyban, összes sóhajod.

Hozzám szól a hangod annak édes bársonyán,
belém karol gyönyörű szép selymes ritmusán.
Megölel lágyan, amint a fülembe cseng...
felráz miképpen alant a föld is belereng!

Felém néz a tekinteted, annak csendes óceánja,
körbe éri testem a kéken izzó lángja.
A hullámai bennem az egekig felérnek,
ahogy rajtuk szárnyalok, bárhová elérek...

Szeretni egymást a földön, földöntúli álom,
minden egyes percét, veled együtt vágyom.
...és ha nélküled kell élnem, ezen a világon,
a síron túlról - odaátról, Én újra megszületve
az együttlétünk pillanatát örökre kivárom...


Ne...

Ne tarts haragot... űzd el a közönyt!
Ne tarts haragot... túl rövid hozzá az élet.
Legyen a szívedben megbocsájtás...
legyen a szívedben szeretet!
Legyen a szívedben béke...


Mondj valamit

Mondj valamit,
az se baj, se bánt... ha fáj.
Mondj valamit,
hulljon le rólad a báj.
Mondj valamit,
nyíljon néma ajkakon a száj...
Mondj valamit,
ha jeges pusztaság itt e táj...
vagy tövis nélkül rózsa virít,
csak mondj valamit,
az se baj, se bánt... ha fáj,
...vagy égig emel, s felrepít.
Mondj valamit,
tiszta szóval, tiszta szívvel
keress... és rám találj!
Mondj valamit,
ha varázslat száll és bűbáj
igézi édes ajkaid.
Mondj valamit,
az se baj, se bánt... ha fáj.
Hallgatom szíved szavait,
csak mondj valamit,
űzzenek mennyei énekek,
hallgassuk együtt égi hangjait.
Törd meg a csendet,
csináljunk a sötétből fényt,
a káoszból rendet,
sok darabból egészet, egyet.
Mondj valamit,
az se baj, se bánt... ha fáj,
ha szikrázó napsütésben száll
nagy pelyhekben hull a hó,
betakar, mint hófehér takaró.
Mondj valamit,
az se baj, se bánt... ha fáj,
ha magas bércekig száll a szó.
Át a rónán, át tajtékzó tengeren,
mint űzött vad, hazatérő átutazó.
Mondj valamit,
az se baj, se bánt... ha fáj
csak keress mindig szüntelen,
csak keress... és rám találj!


Áldás

***
Vigyázd nemzetem összes léptét, ó kegyelmes Isten,
hogy a megszentelt földeden, csak tebenned higgyen.
Add áldásod kérlek, minden sorsa-vert magyarra,
a boldogokra és minden szükségben lévő igazra.
Vigyázd hazám tiszta hitét és a lelki üdvösségét,
oltalmazd, ha a szükség úgy kívánja, adjál nekünk békét!


Karcolatok - 2

*

Kopott szekrény mélyén apró kacat,
félredobott, ódon bájú gyöngyfüzér...
Ezüst érmen mély barázda, lenyomat,
valaha mindent, ma már mit sem ér!
**
A tengerparton ezernyi apró homok,
rég elmosott, múltidéző lábnyomok
fekszenek, egymáson-egymást eltakarva.
Átlépnek rajtunk, senkit sem zavarva...
***
Szárnya tört, szoborba vésett madár,
szárnyalna fel magasba a kék égig.
Szabadságra vágyva várta hét-határ,
ami kőszívében ott volt vele végig!


Most

Most úgy szeress kérlek kedvesem,
mint amikor a holnap örökre véget ér.
Most úgy ölelj át kérlek kedvesem,
mint két összeforrt ajak nyomán a vér.

Most úgy szeress kérlek kedvesem,
mint szomjazó a lágy vizű forrást, édesen.
Most úgy izzon köztünk a szenvedély,
mint ahogy a holdat öleli át a csendes éj.


Már csak ennyi...

Már csak ennyi, ami még vár reám,
Egy utolsó szó az utolsó szó jogán,
Amitől néma ajkain szóra nyílna szám.

Már csak ennyi, ami még vár reám,
Egy utolsó ölelés karjaid közt, azután...
Azután még egy forró ölelés talán.

Már csak ennyi, ami még vár reám,
Egy utolsó csók egy csók nyomán,
Ami majd áthatol a feledés falán.

Már csak ennyi, ami még vár reám,
Egy utolsó dal a lelkem dallamán,
Bennem égi ének hárfán, zongorán.

Már csak ennyi, ami még vár reám,
Egy utolsó Út hozzád, szép hazám,
Ahová visszavisz a lábam az Út porán.

Már csak ennyi, ami még vár reám,
Egy utolsó szó az utolsó szó jogán...


Semmi baj...

Semmi baj, ha nehéz Utat kell bejárnod,
mert mostoha a sors, kemény az élet.
Menj Utadon, a könnyed takarja mosolyod,
így szelíd lesz lelked, mint angyali igézet
kísér majd végig, légyen bármekkora
a teher és bármily nagy a reád rótt kereszt...
tudni fogod, Isten keze soha, el nem ereszt.

Semmi baj, ha nehéz Utat kell bejárnod,
mert mostoha a sors, kemény az élet.
Te csak járj Utadon, s ha hibáid belátod,
minden lépésed áldás lesz és az ítélet
egyedül a Teremtő akarata szerint ítél,
aki téged keblében szeret, s benned él...
könnyűvé lesz a teher és áldott a kereszt,
mert Isten keze, soha... soha, el nem ereszt!


Ma szólni kell!

Ma, itt szólni nem lehet,
Mégis szólni kell, muszáj.
Szó sebzi szép lelkedet,
Ha vad gyűlölet fröcsög,
S lehull rólad minden báj.
Ma, itt szólni nem lehet,
Mégis szólni kell, muszáj.
Törjön bár a csont és a test,
Ha vad gyűlölet fröcsög,
S az élet itt, csak rút halál.
Ma, itt szólni nem lehet,
Mégis szólni kell, muszáj.
Ki hallgat vétlen s cinkosan,
Ha vad gyűlölet fröcsög,
Bűnös az, s nyugalmat nem talál.
Mikor ma bátran szólni kell,
Millió meg gyáván bólogat
..miközben néma most a száj.
Ma, itt szólni nem lehet,
Mégis szólni kell, muszáj.
Ha vad gyűlölet fröcsög,
Minden nap ádáz ütközet,
Ott, ahol ma halni jobb,
Ott ma bátran szólni kell...
Akkor is, ha néha fáj.


Mi lehetne szebb?

Ölelő karjaidban, párnák közt halni meg...
Mondd el kérlek, vajon mi lehetne szebb?
Mikor egyedül ébredek, kezem téged keres,
nincs több vágyam, csak szeress...úgy szeress,
mint ha, nem lenne többé holnap, s véget érne a világ.
Síromban is szívből szeretnélek, benned élve tovább,
belőlem sarjadna tenéked a virág...
Mondd el kérlek, vajon mi lehetne szebb?
Ölelő karjaidban, párnák közt halni meg...


Járt Utaktól megkísértve

Sem világok pusztítója,
sem démonok szeretője,
nem vagyok!

Mennybéli síkok utazója,
poklokon túli temetőkbe,
én vagyok!

Sem angyalok gyámolítója,
sem Isteneknek kegyeltje,
nem vagyok!

Járatlan Utak portakarója,
járt Utaktól megkísértve,
én vagyok!


Most...

Most...
Se ár, se könnypatak ne mossa el.
Jaj szavad...
Közönytől némán hallgatag égi jel.

Most...
Bérceden a követ csákány fejti fel.
Jaj szavad...
Csendült érceden, nem felejtik el.

Most...
Sír a rengeteg, fenyvesek égnek el.
Jaj szavad...
Mint mikor, egy angyal sírva énekel.

Most...
Áldd itt e hont, hová haza érkezel.
Jaj szavad...
Csak itt érthetik, ahol érte élni kell.

Most...
Se ár, se könnypatak ne mossa el.
... itt jaj szavad...
Közönytől némán hallgatag égi jel!


Soha többet!

Büszkén hirdeti, mindenkit elfogad,
eközben sajátja torkára tenné a kést,
ha hagyná az arra kiszemelt áldozat,
és letenné pajzsát, önként hagyva rést...
Kihasználva mások szív-szeretetét,
ő behízelegve lesz az életed része.
Ármány és hazugság számára a lét,
aminek ártó szándék lesz a vége.

Demagóg dogmák szerint mér,
csak nála lehet az örök igazság.
Tanácsot nem fogad, s nem kér,
és a céljaiért elfogadható neki
minden rút gazemberség, gazság.

Nyisd hát fel végre a szemed,
lásd meg, e teremtmény mily álnok!
Keserűséget, bajt okoz neked,
érzed te is, pedig egyikünk sem látnok!
...a szeretet és a szerető összefogás
az ilyen lény ellen az igazi gyógyszer.
Szeresd hát sajátod, otthonod, e földet,
ne hagyd magad megvezetni...

Soha többet!


"Was kann ich dir geben?"

Sagen sie mir,was kann ich ihnen mehr geben?
Wenn mein Herz schon dein ist...
Und jede Nacht nimmst du es mit dir in deinem...
Sag mir,was ich sonst noch geben muss
Wenn sie die Musick von Sky Harp genissen,
Für deinem Kummer,die Glocke in mir,
Wenn mein Herz schon deins ist...
Und jeder Minute bin ich hier bei dir.
Sagen sie mir,was ich sonst noch geben muss
Wenn ich zwei Hände in den Himmel nehme,
Für dich,,wenn du mich fragst,
Ich werde von der tiefsten Hölle züruckkkehren!
Sagen sie mir,was kann ich ihnen mehr geben?
Wenn mein Herz schon,deins ist...
Du kannst mir jeden Tag Blut schmecken.
Sag mir,was ich sonst noch geben muss,
Ich kann dir nur geben,was noch zurück ist,
Jahre hinter...Leben...

*****

  Mit adhatnék magamból?

Mondd, mit adhatnék többet neked?
Ha már a szívem rég a tied...
És minden éjjel álmaidban magaddal viszed.
Mondd, mit adjak még magamból?
Ha örömödre égi hárfák zenéje,
Bánatodra, bennem zúgó harang szól...
Mondd, mit adhatnék többet neked?
Ha már a szívem rég a tied...
És minden percben, itt vagyok veled.
Mondd, mit adjak még magamból?
Amikor mennyekig emel két kezem,
Hozzád, ha tőlem kéred,
Én visszatérek a legmélyebb pokolból!
Mondd, mit adhatnék többet neked?
Ha már a szívem rég a tied...
Ha véremet, nap mint nap megízlelheted.
Mondd, mit adjak még magamból?
Csak azt adhatom, ami még vissza van,
Hátra lévő éveket... az Életet...


Te meg Én

Ó, szív, szólj szép szádon szép szavakkal,
ne hagyj árván szótlan, néma ajakkal!
Fordulj felém szeretve a márványod lágy ölén,
s öleljük egymást, míg megőszül nyarunk.
Amíg van leheletünk, amíg bírja a karunk,
és a lemenő napunk látomásában együtt
ott vagyunk... Te meg Én!


Az elmúlt csók ígérete

Kifakult régi képekről nézel reám,
megdermedt pillanat a mosolyod.
Csókod íze, ma már emlék csupán,
amely édes akár a méz, s az ölelő két karod
rég volt tapintása fonja át a testemet.
Melyet még most is őriz, az elmúló emlékezet,
a tegnapi ölelésben az érintésedet,
melyet testbeszédbe rejtett, ama felelet,
ami még a holnapi édes csók ígérete alatt
itt maradt. Akárcsak az Isten által adott,
szent szabad akarat.


Nyári nappal-éjjel

Nyári nappal a táj, színes látomás,
szivárványos szikra-láng.
Napsugárban hízik a szép kalász,
felfalja a fényt, oly falánk.

Vérvörösbe öltözik a pipacsmező,
szívem vele együtt dobban.
Lágyan ringat a hűvös nyári szellő,
lábam alatt faág roppan.

Nyári éjben a táj, illatos délibáb,
hársfavirág illat lengi be.
Hajnal hasadtával bontja szirmát,
a lila színben fürdő estike.

Csillagösvény fenn a sötét éji est,
amely útra láb nem vezet.
Kecses bájjal ezüst holdat fest,
áldva égi piktorát a teremtő képzelet.


Ich zünde eine Kerze an

Ich zünde eine Kerze an, lass die Kerze brennen,
Wer schläft nicht mit der Flamme der Liebe ...
Ich küsse meine Lippen wie Honig, so süß,
Es kocht, brennt den Charme des Brennens ...

Ich zünde eine Kerze an, lass die Fackel brennen,
Wer schläft nicht mit der Flamme der Liebe ...
In den Armen für die Luft umarmen,
Meine Seele ohne dich fällt tot ...

Ich zünde eine Kerze an, lass das Lagerfeuer brennen,
Wer schläft nicht mit der Flamme der Liebe ...
Deine Augen sind in blaues Wasser getaucht
Ich werde dich für immer in meinem Herzen geschlossen halten ...

Ich zünde eine Kerze an, lass die Welt brennen,
Sei vorsichtig mit dieser Flamme nicht zu schlafen.
Sie lebt die ganze Zeit in mir, umarmt mich, verflucht sie,
Jenseits himmlischer Höllen, mit dir ... durch alle ...
****
Gyertyát gyújtok

Gyertyát gyújtok, hadd égjen az a mécses,
Ki ne aludjon a szeretet lángja...
Csókom ajkadon, mint a méz, olyan édes,
Úgy izzik, megéget izzó varázsa...

Gyertyát gyújtok, hadd égjen az a fáklya,
Ki ne aludjon a szeretet lángja...
Ölelésed karomban létezéshez a levegő,
Nélküled lelkem halottan zuhan magába...

Gyertyát gyújtok, hadd égjen az a máglya,
Ki ne aludjon a szeretet lángja...
Szemed kék vízében alámerülve
Megőrizlek téged örökre a szívembe zárva...

Gyertyát gyújtok, hadd égjen fel a világ,
Együtt vigyázva, ki ne aludjon az a láng...
Mindvégig bennem él, megölel, megigéz, átkarol,
Mennybéli poklokon túl, veled... mindenen áthatol...


Önként

Nem kérte senki, hogy add oda a lelked,
csak mosolyodra vágyott az élet.
Nem hitte senki, hogy odaadja érted
s értem is mindenét...
Az összes gyönyörű, szép emléket.
Ma nem kérik, mégis odaadnád önként
a karod erejét, minden csepp véred.
Ma már elhiszik a kimondott szavaid,
és azt is, amit elmondtál azokért,
akik ma nincsenek, mégsem felednek el
többé sohasem téged...


Karcolatok

Apró csengettyű fekszik a fiókban némán,
benne a lét szövetébe égett hangok töredéke.
Rézkarcról, megörökítve, vakon néz rám,
a voltból lett vannak, a lesz árva jövőképe.

A húrjai-szakadt, itt-ott megkopott hegedű
még álmodja egykor virtuóz mestere ujját.
Maga mögött hagyott dallam, oly egyszerű,
mégis oly nemes, ahogy vadász űzi a prédát.

Megfakult a fénye, és elmúlt régi csillogása
a sarokba tolt, leterített régi zongorának.
Álomszerű képeken a bálterem volt otthona,
a csodálatos játékának, melyet oly sokan,
a holtukig dobbanó szívükbe zártak...


Aki hozzád szól

Én zabolátlan folyó vagyok, szélsebes,
ordító orkán, ami néha túlontúl heves,
esőtől áztatott föld, télen kihűlt, jeges,
zúzmarától fehér fűtengeren hajótörött.
Aki a magányos szívedre gyógyírt keres,
eme néhány papírra vetett sora között
ad neked vigaszt s boldog perc-örömöt.
Őszinte szavaival gyógyítaná be azt a sebet,
amelyet nem gyógyíthat be más, csak a szeretet.
Mondd, mit adhatna néked ennél többet?
...ez a szerető szívű koldus, nincstelen nemes...
akinek mindene megvan, akihez Isten oly kegyes!


Interaktív
***
E-mailben küldött üzenettel,
személytelen elektronikus elemekkel,
étereken átnyúló bitek halmazában
köszöntenek fel,
sok-sok virtuális szeretettel.
Élettelen, mégis mosolyt árasztó
GIF képek közti öleléssel,
kézfogással felejtik el,
azt aki vagyok...
Összemosva egy hamis képpel;
Ezzel a magából kifordult, virtuális léttel!


Összetartozunk!

Ahogy anya szeretheti gyermekét,
ahogy Isten szereti egyszülött fiát,
ahogy a Haza szeretheti Nemzetét,
úgy kell szeresd, Nemzetünk táborát!
Összetartozunk, mint fa és a falevél.
Múltunk és jelenünk a jövőről mesél,
amelyet nem élhetek, majd nélküled,
ahogy vér nélkül, sem dobban a szív
ahogy az otthon ajtaja, szélesre tárva
bárhol is járj, Téged mindig haza hív!
Az, hogy hova születtél, nem számít.
Az Élet, ha jó úton jársz, megtanít,
hogyan légy, igaz Emberhez méltó,
olyan Magyar, akire Isten joggal lehet,
éltedben büszke, egészen sírodig
míg az anyaföld, majd Téged eltemet
és kövekbe vésve a neved betűit,
megőrzi mindörökre az emlékezet!
Itt élt és alkotott, közöttünk létezett,
nem félte, sosem kimondani,
még akkor sem, ha rajta nevetett
a fél világ, vagy akár az egész...
Összetartozunk és egy a Nemzet
a jobbod, na és a bal feled...
nyújtson már végre, egymásnak
baráti jobbot, nyújtson már végre
egymásnak segítő kezet!


Örök szerelemben

Szemed kék óceánjában fürdik a kelő reggel,
Isteni igékkel, ajkadról a szó, vízzel keresztel.
Szerető koldus lelkemnek, Te vagy a minden,
bánatom, örömöm, az egyetlen egy kincsem.
Égen‐földön örök szerelemben, akiért dobban a szívem...

Bennem angyali lényed, mint az egész világ,
a reggeli napsütéssel ébredő gyönyörű virág.
Akár a harmatos friss vetésnek az éltető eső,
fáradt vándornak, poros út mellett a pihenő.
Múltban‐jelenben, örök szerelemben várva‐várt jövő idő...

Érted ragyognak a csillagok, a nap is érted kel,
kihunyni képtelen parázzsal, izzó szerelemmel.
Isteni igét forraszt a szó, teremtő kegyelemmel,
porba sújtva, s onnan az egekig emelve fel.
Időtlen‐időben, örök szerelemben, sosem feledve el...


Érzés

Olyan kell legyen, mint a kimondott szó,
Ami nem lehet súlytalan, hogy elfújja a szél.
Olyan kell legyen, mint a szándék, a jót akaró,
Amire büszke az emlékezet, s róla beszél.
Olyan kell legyen, mint bérctetőn az orom,
Nélküled a lét, kihűlt salak, üszkös korom.
Olyan kell legyen, mint a hűsítő lágy patak,
Néma ajkakon a téged szerető szép szavak.
Olyan kell legyen, mint szent tűzben égni régen,
Őseink imája, tűzzel festve a magas égen.
Olyan kell legyen, mint az erekben lüktető vér,
Akár a gyermek, ha az édesanyja kebelére,
ölelő karok közé, édes álomban aludni tér.
Olyan kell legyen az egymás iránti gondolat,
Mint a szűzen hullott, gyönyörű fehér hó.
Olyan kell legyen, mint a kedves, ki szeretve átölel,
Akár a jéghideg zimankóban, a jó meleg takaró...


A gyűlölködőkhöz

Azt hiszem, egyszerű vagy, mint a fa ék,
másokban keresed folyton-folyvást a hibát.
Légüres tér van fejedben a dinnyéden lék,
belőle elszökik a lét, fenntartod látszatát.
Ki-bejár a résen az álnokság és beléd tömi
a gonosz spórát, meg a gyűlölet magvát,
amelyen keresztül a kín-keserv a fejét felüti.
Sokszor e résen, kifelé is árad, ömlik a szenny,
megannyi szítok és elvakult kínzó vad harag.
Számodra eme földi pokol, maga a menny,
ahol üszkös rom a szívnek temploma...
s a szerető föld, terméketlen kihűlt salak,
olyan falak, amelyek a gyűlölet alatt leomlanak!


" Éjfél múlt éppen, vagy alig több talán...
Melletted ébreszt a vágy versbe írt talány.
Éjfél múlt éppen, vagy alig több talán...
Szíved vörös parázs, szemed kék óceán.
Éjfél múlt éppen, vagy alig több talán...
Szívem rabolta el, egy - angyal - éjféli lány. "


Hazaértem

Megfakult emlékek közt jön az álom,
tollal és kardal a kézben neked kiáltom:
Gyere utánam a halálba, hogy újra élj!
Bátran menj előre és semmitől se félj!
Ébrenlét határán visz a lábam alva járva,
előttem penna hever, láthatatlan tintába mártva,
azzal rótták a lét lapjain a sorskönyvébe
az égre, a nappal is sötét éjszakába.
Örömöd hallva és a bánatod látva,
a markom egyre jobban a levegőt szorítja.
Mindent megírnék, veled együtt nevetve,
és a lelkünk a mennyekig szállna... sietve.
Mégis halk nesz suhog, pattog, reccsen,
frissen érkezik, szépen lassan csendben.
De jajgat a távolban a borús kedvű ég alja,
messzire kiáltott bömbölését itt is hallja
az emberfia és a démonoknak ősi anyja.
Hideg veríték riaszt fel, vagy talán eső,
valami egyszerű, valami ódon bájú őserő
rázza meg a tájat és vele a testem.
A megriadt ébredés sem veszi el a kedvem,
mosollyal ébredek, szemem rugóként pattan,
nem fáj ma már az sem, hogy magamra maradtam.
Jó kedv a fivérem és öröm volt a szülőanyám,
acélozva nő a törzsem, hiába tépi cibálja vihar.
Ha majd megpihenni vágyok, az áldott föld betakar,
paplanom lesz a lágyan ringó levéltakaró avar,
mely megőrzi minden vágyott álmomat, ahogy;

A szülőföldem édes illatát érzem,
lábam lassulva lépdel, meg-megáll.
Erdők mélyén az avar rejtekét nézem,
minden apró szeglete rám talál.
A rigó szemében a villám fényes szikra,
a kőtengerben a hegyeim ormán
az apró kavics és a legnagyobb szikla,
benne rejlik a hosszú eonoknak titka.
Megtorpanok, nem visz lábam tovább,
itthon vagyok, hazaértem hozzád,
itthon vagyok... végre, szülőhazám...
hazaértem, nem kell többé várnod reám!


Édes álom

Menekül a nap, a holddal kéz a kézben jár,
feldereng a simára csiszolt márvány.
A sötétséget váltja a pirkadó napsugár,
eső ered, nyomában lohol a szivárvány.
Álomképek tűnnek tova az ébredésben,
még látom, ahogy a lassan múló álom
a szendergésem rejtekéből kilép elém.
Hinnék neki, hiszen minden nap várom,
a nappali ébrenlétem az esti látomásom
szép képeivel lágyan ölel, szépen átfon...
átfonja szendergő lelkem az édes álom.


Nyári zápor

A búzavirág kékjétől virít a rét,
és lágyan messzibe ring a róna.
Mint a kisgyermek az anyja ölét,
úgy öleli a szél a mezőt magába.
***
Remegő kezével a fátylát teríti
a delelő nap, tüzes napsugárral,
tópartján a követ forróra hevíti,
és bágyadtan hűsöl a madárraj.
***
A messzeségbe sejlik a délibáb,
s csodába illő képeivel integet.
A ragyogása sem hagy alább,
melyet képtelen leírni a képzelet.
***
Majd felhők gyűlnek csatába,
égi háborúra kész hadsereggel,
és harcra készen a nap sugara
összecsap a szilaj fellegekkel.
***
Erősen küzd, felszárad a pára,
de az nem adja könnyen magát,
és apró cseppekben szitálva
elhullajtja a könnyes bánatát.
***
Mint a durcás kisgyermeke
a szerető szívű édesanyának,
úgy duzzog, de mégis sietve
engedelmeskedik akaratának.
***
Újra elcsendesedik minden,
csupán apró kezek neszeznek.
Áldását küldi nekünk az Isten,
és felettünk angyalok lebegnek!


Áldott e nap

Áldott légy, s áldott vagy
e gyönyörű, szép ünnepen.
Hófehér galambot lát
lehunyva a két szemem.

Áldott e nap s fent az ég,
s áldott minden pillanat.
Lélekhúron szép zeném,
áldott minden mozdulat.

Áldott a szív, a szeretet,
mely átkarolva átölel.
Értem adta szép szívét,
öröklétben alszom el.

Áldott e nap s fent az ég,
s áldott minden gondolat.
Fényes nappal, éjsötétben
vigyázd minden álmomat.

Áldott légy, s áldott vagy
e gyönyörű szép ünnepen.
Hófehér galambot lát
lehunyva a két szemem.

Áldott veled e nap, testvér,
áldott, mert vagy nekem...
Áldott a sors, áldott az élet,
és áldott bennünk a lélek!


Isten elkísér utamon

Égszín szemed magával sodor, mint az ár,
nem szólsz, bár látom rajtad, mondanád...
Az elveszett percek még most is kísértenek,
ami belül bennem, és benned belül nagyon fáj.

Égszín szemed mélyében a lelkem elmerül,
tudatom mondja: Nem szabad, nem lehet!
Talán, ha a következő életünkben a sors könyve
újra írna nekem és neked egy közös életet.

Égszín szemed türkizében megmártózik a szív,
és drágakő fényében megrázkódik a sóhajom.
Örvénylőn vonz, deleje megigéz, rabul ejt,
ma nem szabad, ma nem lehet...
a sóhajodban szívedet csendben hallgatom.
Démonok kísértenek, de a Jóisten elkísér utamon!


Ne hagyd !

Ne hagyd kérlek, Erdélyt elveszni Istenem!
Ne hagyd szenvedni a szeretett nemzetem,
ne hagyd magára, amikor a létéért harcol,
ha gonosz szándék bántja, aki ártón sarcol.

Ne hagyd kérlek, Erdélyt elveszni Istenem!
Hiszen nálad az oltalom, nálad a kegyelem.
Ne hagyd magára a tékozló fiaid sóhaját,
az anyák keserű könnyeit, a gyermekek óhaját!

Ne hagyd kérlek, Erdélyt elveszni Istenem!
Ne hagyd elvenni létük a megszentelt földeden,
ne hagyd magukra, mikor a hitük erős szikla,
ha szívükben lobban a láng, s robban a szikra!

Ne hagyd kérlek, Erdélyt elveszni Istenem!
Ne hagyd magára népem, áldásod nélkül,
ne hagyd tovább, hogy minden így legyen,
láthatod a szívünkben, egy új világ épül!

Ne hagyd kérlek, Erdélyt elveszni Istenem!
Ahol a szülőföld a lét, a szülőföld a szerelem.
Ahol tudja e nép, hogy változnak a csillagok.
Ahol ma egy kihunyt, ott holnap kettő felragyog!


Örökre, harminc évesen
*
Én az vagyok ma is,
aki nevetett csak régen
azon, ami talmi-hamis
délibáb az égen.
Én, ugyanaz maradtam,
akárcsak mint régen...
*
Én az vagyok ma is,
aki akkor veled örült,
mint vadrózsán a tövis,
mely nélkül nincs e virág.
Rózsa nélkül pedig,
szegény lenne a világ.
*
Én az vagyok ma is,
aki tisztán szeret téged
és nem csak üres frázis;
Éltem adnám érted!
Hisz mit ér az olyan élet,
amit egyedül kell élned.
*
Én az vagyok ma is,
aki dolgozik keményen,
hogy céljaim elérjem,
s veled kell megélnem,
minden bánat-kudarcom,
és a győztes csatákban,
minden egyes harcom.
*
Én az vagyok ma is,
aki veled akart élni,
örök ifjúságban,
csak téged remélni.
Hitves-csókot adni,
és néha visszakérni.
*
Ma már egyre inkább értem,
csak miattad éltem.
Örökre, harminc évesen...


Kérni kell!

Kérjed, és bizton megkapod,
ha szent-kegyelmére bízod
halandó, gyönge akaratod.
Lásd meg, mily lét-varázs
vágya ég, izzó tűz-parázs
perzseli fel lélekotthonod.
Hallgasd, ahogy óda zeng,
és fájón megtörik a csend.
Leomlik a hegy, belé reng
a Föld, és felborul a rend.
Szólj, és mondd el bánatod,
én is azt teszem, láthatod.
Miként mondom el neked,
hogy te is bátran kérheted
az Áldást, amely átsegít
majd mindenen, a végzeten.
Kérjed, és bizton megkapod,
ne kísértsen tovább végzeted,
kulcsold hát imára két kezed!


Megkísértenek

Démonjaimmal küzdök nap-nap után,
Éjjelente várva jöjjön az ébredés.
Tetteimben vétkeim, szavak csupán,
szárnyak nélkül angyal hull alá.

Pusztában bolyongva keres-megtalál
a bűnbe zárt ártatlan vétkezés.
Belső hang: Aki ördögökkel cimborál,
annak Út... nem vezet sehová.


Mindig, itt vagy velem

****
A messzibe tűnő, elfelejtett tegnapok percei,
az örömöm és a bánatom,
néha oly édes, de olykor keserű könnyei,
itt vannak velem, s nem múlnak el,
feltörnek a mélyről és lebegnek a felszínen.
Kísértő dallamokat dúdolok, visszhangozzák
azt a történetet, amely ma már történelem,
ami egykor volt, s még ma is az Én életem.
...Te mindvégig, itt voltál velem.
****
A pókhálós ablakkeretek, repedt üvegek
és málladozó vakolatú, szürkére koszlott
magányra ítélt, elhagyott épületek,
amelyekben a lépteim, ma üresen csengenek.
Nem ismernek rám,
emlékeim szerte foszlott,
színes töredékeinek halmazai csupán,
mint az elszáradt avar és az a néhány levél a fán,
ami rajtamaradt a fagyos téli vihar után...
Most lassan belepi a hó
a mindent elrejteni akaró,
s fehérbe öltöztető, menyasszonyi fátyol.
Belé ölel a tájba, lágyan átkarol
mezőket, s távoli hegyek ormát,
lenn a völgyben a házak tetejét.
Lepihenni vágynak bennem a jeges tavak,
csendesednek a zabolátlan folyók,
most belülről szakadnak fel
a rég elfeledett és elmulasztott szavak,
a jó és rosszkedvem, álomra hajtja a fejét,
miközben, Te mindvégig, itt voltál velem.
****
Üresen hagyták a sarokban a szekrényt,
elvesztette a fényt és mára a reményt,
hogy újra úgy ragyogjon,
ahogy az emlékeimben...egykoron.
A kezemben tartott feszülettel,
és lehajtott fejjel, halkan imát mondok el,
majd egyenes tekintettel, nézek az égre fel.
Fohászomra, nem várom a válaszod,
mert jól tudom, mindvégig velem vagy,
hiszen Én benned élek...
és a szívemben rejlik a templomod.


Vihar után

Csillagfényes, hűvös őszi éjszakában,
vérben úszik, s rád kacsint a telihold.
Szomorú, lombját vesztett fákról
a viharos szél a lehullott levelet,
minden port és szemetet,
egy kupacba hord.

Támad a hideg és fagyos leheletével,
testbe kúszik, mélyen csontig hatol.
Majd, esőcseppek hullanak alá,
hideg víztől lüktetnek a vérerek
s villámot szórnak az égiek,
így kacagnak az Istenek,
a hangjukkal üzennek,
ami értő füleknek
zakatol.

Lassan cammogva jön el a pirkadat...
Vastag ködöt hagy a gomolygó pára.
Kilehelték a lelkük az éjszakában
a súlyos terheket cipelő fellegek.
Csendesen alszanak az égiek
és hallgatnak az Istenek,
ébredésre várva.


Tollal a kézben...

Tollal a kézben, nagy kötelességed lészen,
írnod kell a rosszról, gyönyörűen s szépen,
írnod kell akkor is bőszen, hittel és merészen,
ha üldözik az eszmét és téged is egészen
a sírodig űzve, állnod kell az ütést keményen,
amit a sors rád mért, mert mások szívében,
megőriz a szeretet, vagy felemészt a szégyen.
Jól gondold meg mit teszel poéta!
Nékem... ez lett már az osztályrészem...


Mindhiába

Itt születtem a bércek koronáján, annak lágy ölén,
s a rónákon taposta lábam a ringó zöld kalászt.
Első csókom lopva adtam, tiéd csenve kaptam én,
a boldog életet áldva éltem, kinevetve a halált.

Itt születtem e földre és itt kerül rám a szemfödél,
ha bejártam utamat, amit az őseim vére kijelölt.
Szeretve népem mindhalálig, mi mélyen bennem él,
nem feledve csillagunk, amely tegnap még tündökölt.

Itt születtem veletek együtt, édes egyetlen hazába,
Én az egyik levele vagyok e fának, Te meg az ága.
Nélküled mit sem érve, nem létezhet egymagában,
egyikünk a másik nélkül... nem létezhet mindhiába.


Megfakult képről nézek vissza rád


Önmagam nézem, kopott és megfakult képeken,
téged keresve a rég elveszett emlékek mögött.
Szépen csengő visszhangban hallom a hangodat,
elmúlt dallamokban szállnak a mindenség fölött...

Kezem tapintja az ágyon ottmaradt kéznyomod,
szinte érzem a melegét, még most is átkarol.
Miként a virág a zöldellő mezőn a másikat keresi,
úgy keresi ajkam édes ajkadat, s előtted a szívem meghajol.

Szemed azúr óceán, bennem fodrozódó hullámverés,
a cseppjei folynak arcomon, lelked gyönyörű tükörképe.
Szíved sóhajában hallgatom; - Szeretlek! - gyönyör és szenvedés.

Nincs ami elmondaná, mit érzek én, ide most e szó túl kevés,
csak egy szép ütemből megmaradt, utolsó dobbanásban...
lángra lobbant, egyetlen gyönyörű, szép szívverés.


Érkezik

Valakiért most is száll a fohász,
imára kulcsolt kézzel.
Valakit most is gyötör a láz,
amint küzd a szenvedéssel.

Valakiért most is szól a harang,
messzire szórva az igét.
Valaki lelke hófehér galamb,
akit ma elhagyott a Földi lét.

Valakiért most is sír a szél,
odafentről könnyeső esik.
Valaki ma újra visszatér,
a kisdedben megváltó érkezik.


Itt élnünk kell!

Nekünk, itt ma élnünk s halnunk kell,
ahol bölcsőnket ringatta édesanyánk,
ahol majd hamvainkat a szél fújja el...
Ahol a szerető anyaföld, örökre átölel,
s utódunk szeretve emlékezik reánk!

Nekünk, itt ma élnünk s halnunk kell.
ahol megannyi sebünket tépi a szél,
amely nemzetünk dicsőségéről mesél...
Ahol a szerető anyaföld, örökre átölel,
ahol a kis patak, a vad folyó útra kél!

Nekünk, itt ma élnünk s halnunk kell,
ahol, ha kell, majd vérem hullik érted,
ahol éltem adnám, s nem kell kérned...
Ahol a szerető anyaföld, örökre átölel,
ahol egy tőről fakad, minden testvéred!

Nekünk, itt ma élnünk s halnunk kell,
ahol szerető csókjait adja a kedves,
ahol a szívünk, a szeretettől teljes...
Ahol a szerető anyaföld, örökre átölel,
ahol Isten oly távol, mégis oly közel!

Nekünk, itt ma élnünk s halnunk kell,
ahol bölcsőnket ringatta édesanyánk,
ahol majd hamvainkat a szél fújja el...
Ahol a szerető anyaföld, örökre átölel,
s utódunk szeretve emlékezik reánk!


Őrizzétek

Őrizzétek meg írásaim, bennük, Én ott vagyok,
Bennük élek tovább, ha már nem leszek... meghalok.
Őrizzétek a szavaim, minden egyes mondatot,
Minden leírt betűt, minden hozzátok írt Szózatot...

Ha Te nem vagy, nem lehetne e költemény,
Nincs számomra megnyugvás és nincs remény...
Hogy halljátok, amit ma még nektek mondhatok;
Őrizzétek szívemet, a szavaimban ott vagyok!


Megigézve

Megláncolva élek s mégis szabadon,
elkárhozott létem mennyei szavakon
mondja el az örömöm és bánatom.
Megbűnhődve születésem, ártatlanul
érkeztem a Földre, és ha úgy alakul,
s megbűnhődtem az éltemet... távozom,
megláncolva élve s mégis szabadon.
Ördögtől kísértve mennyei szavakon,
Istentől megigézve, sötétből a fénybe lépve
...megsárgult papírlapokon...


Veled megtalálom

Te vagy a tikkasztó nyári napsütésben,
a kellemes lágy fuvallat,
ami körül öleli megfáradt testem.
Kevésben a sok, a minden,
az olvadt mézben, az aroma az illat,
az édes ízét a számban érzem,
ahogy éhes ajkad csókját kérem...
Te vagy a szomjam oltó friss patak,
a sebeimre a gyógyulást hozó,
a néma ajkainkon a vigasztaló,
az igaz szerelemből fakadó tiszta szó.
Te vagy a tenger hullámverése,
amely bennem partot ér.
Elringatjuk egymást, egymás szemébe nézve,
és egymásért dobban szívünkben a vér.
Te vagy az éjjeli álmom,
a reggeli ébredésem és a hajnali látomásom.
Te vagy, akivel újra élem a múltam,
aki nélkül az mit sem ér.
Akivel megtalálom az örökkévalóságom,
ha majd lelkünk, örök nyugovóra tér!


Utolsó emberként a Földön

Fagyos, kietlen pusztaság maradt mögöttem,
lábam tétován visz előre, meg-meg szédülök...
Közben arra gondolok; - Vajon Én mit tettem,
s tettem ellene? Ezen kínzó gondolatokba,
érzem, ahogy szépen lassan beleőrülök!
***
Repedt betontömbök, elkorrodált vaskupac,
leomlott épületek, hirdetik mulandóságukat!
A hegyoldalba mélyen bevésett, lekopott arc,
meg az arról készült, bankjegyeken a rézkarc
emlékei közt, találom a rég letűnt korokat!
***
Az égből hullt, pokoli mag, villanással érkező
széllökése, akár valami démoni sötét erő,
letarolt mindent, ami valaha egykor létezett!
A megannyi, temetetlen halott lenyomata
névtelen tömegsír, felette a Föld, síron túli temető!
***
Erőtlenül és fáradtan, most nyugovóra térek,
elhalkulnak a hangok és kihunynak a fények.
Álmodok újra, amelyben egy szép és új világ
újra épül, s megint zöld a fű, nyílik sok szép virág,
ahol nyugodt szívvel, nyugovóra térhetek.
***
Én, most utolsó emberként, itt ezen a Földön,
amit a meg sem született, de előre eltemetett,
unokáinktól kaptunk, csupán csak kölcsön...
Tőletek, mindössze csak ennyit kérdezek;
Maradhat minden így? ...vagy, végre felébredhetek...


Üdvözlégy "B" oldal...

Ami elmúlt, nem jön vissza már,
igaz emlékeim, itt vannak velem.
...hogy még mennyit mért a sors,
és hányat dobban még szívem?
Nem tudom, s tán nem is fontos
tudni azt, mi lesz majd a végzetem.
...csak élni kell és szeretni szívből,
s mennem kell tovább az Úton,
amit a Jóisten megszabott nekem.

Talán emlékszel még

Talán emlékszel még...
kibontott kócos hajjal
ébredt velünk a hajnal,
mint fehér elefántcsont,
csiszolt márvány angyal.
Nem volt olyan rég...
ahogy gyermeki kacajjal,
fülembe csengve marasztalt,
s emlékeim foszlányain át
érkezett, szerető szavakkal
az ajkadról csendülő dal...
Égi hárfák játszottak,
gyönyörű mennyei dallamot,
míg én, lassan múló álmaid közt,
csendesen tova tűnök,
s a messzeségbe ballagok.
Talán emlékszel még...
tegnap szorítottam két kezed,
együtt megélve mindent veled.
Nem volt olyan rég...
hogy oly könnyedén elfeledd
a tapintásomat a bőrödön,
ahogy kezemben tartom
a kék eget s a két kezed,
miként eggyé válik a vér,
s ahogy velem dobban
gyönyörű szép szíved.
Talán emlékszel még...
s fakuló emlékeid közt,
majd megmaradok neked...

Egymagamban

Egymagamban létezem,
nem keresnek mások,
hiányom tűnő semmiség.

Önmagamtól kérdezem,
bensőmben mit látok,
fentről kacsint rám az ég.

Egymagamban várhatom,
amíg leszáll a sötét éj,
felragyognak a csillagok.

Önmagamban láthatom,
miként izzik a szenvedély,
a nap tüzében ott vagyok.

Egymagamban hallgatom,
ahogy a pacsirta dalol,
mint a kisgyerek, édes ajkain.

Önmagam hevében élek,
míg ki nem alszik a láng,
s nem marad más... csak a hamvaim.

Félelem nélkül

Sötétségből a fénybe ér a hold
Félelem nélkül
Porhüvelyből semmivé lesz a holt
Félelem nélkül
Kivet a föld, magába zár a pokol
Félelem nélkül
Konok ember elítél, majd szónokol
Félelem nélkül
Kezem tépi a gyomot, ne nőjön gaz
Félelem nélkül
Isten előtt állva, megigazul az igaz
Félelem nélkül
Szavak nyomán a tett, cselekedet
Félelem nélkül
Semmittevést győz az igyekezet
Félelem nélkül
Semmi sem riaszt, nem némít el
Félelem nélkül
Nincs alku, sem megalkuvás senkivel
Félelem nélkül
Árad a jóság, áldás a szeretet
Félelem nélkül
Nem játszok el, semmilyen szerepet
Félelem nélkül
Erős hittel, igaz szóval... új világ épül
...Félelem nélkül

... még 15 perc ...
***
Csillagok születnek és csillagok hunynak ki örökre
a világmindenség örökös körforgásaként.
Porból lettünk, s porrá leszünk.
Csillagpora az égi ösvénynek,
minden megszületett porhüvely,
csak a lélek, ami örök... csak a lélek,
... akkor is, ha kihunynak a fények!

Légszomj

Levegőt szomjúhozik a vér,
erek dagadnak feszülve meg.
Áramlik bennem érzem elkísér,
de kevésnek tűnik e kis sereg.
Levegőt kér a vér szüntelen,
mellkasom emelkedik, süllyed el.
Mázsás súly most a mellemen,
fojtogat kérlelhetetlenül...
érzem, ahogy rajtam térdepel.
Levegőt szomjúhozik a vér,
erek dagadnak feszülve meg.
Szememben könny-gyöngyfüzér,
tapintásod nyomán a testem megremeg
és ajkamon érzem ajkadat.
Szeretni téged, még van erőm,
hisz a szívem nem beteg.
Léleksóhajommal jő veled az éj,
s együtt ébredünk majd, édes pirkadat.

Kicsiny gyermek aluszik

Kicsiny gyermek aluszik a felhő habban,
s a szivárványszín buborékpaplan,
aprót pukkan, szépen s halkan,
elringatja félálomban,
s a tündér vígan
táncra pattan.

Kicsiny gyermek aluszik a gomba házban,
s a tündérlakban nyugalom van
de nagyot dobban, neki koppan
a vattacukor szivárványban
a manó szőtte félálomban
nyuszimintás pizsamában
s némán szótlan
ágyba pottyan.

Kicsiny gyermek aluszik a felhő habban,
s a szivárványszín buborékpaplan,
aprót pukkan, szépen s halkan,
elringatja félálomban,
s a tündér vígan
táncra pattan.

Tudd!

Úgy kell ölelj, érezzem az ízed,
illatom, s illatodban a véred.
Úgy kell ölelj, érezzem a szíved,
úgy kell ölelj, hogy meg ne ölj - tudd! -
amikor a szívemet kéred.

Úgy kell ölelj, ez lesz az utolsó,
az utolsó igaz tiszta szó.
Úgy kell ölelj, ha kifut a hajó
az érzelem vad tengerére - tudd! -
a viharban küzdve izzadni jó.

Úgy kell ölelj, ha a holnap nincsen,
te vagy talán minden kincsem.
Úgy kell ölelj, ha a holnap nincsen,
nincsen semmi, nincs véletlen - tudd! -
egymásnak teremtett minket az Isten.

XXI. századi válaszok: Petőfi Sándor
A nép nevében című versére.

***
"Még kér a nép, most adjatok neki!"
Ne cirkuszi porondot és balga szerepet,
valódi világ helyett, trendi életet!
Olyan hamis illúziót, amiben hiheti,
hogy számít valamit az Ő akarata
és a valóságot, naponta megélheti!
...hát jól vigyázzatok, Hölgyek és Urak,
mert a hamis falak, könnyen leomlanak!
***
"S a nép hajdan csak eledelt kívánt,"
meg munkát és ahhoz, tisztes fizetést,
néhány jó szót, bújára jótékony feledést!
Ha mindezt megkapta, egyéb iránt
kérték kijelölni, nekik azt az irányt,
amelyet a Haza érdeke megkövetelt!
Amit másnapra, senki sem írhat át
s azt betartva, holnapra el nem felejt!
***
"S miért vagytok ti kiváltságosok?"
Miért is van Ti néktek, mindenhez jogotok?
...hogyan is vándorolt a magánzsebbe
a közvagyon az érték, szépen sorra rendre?
Tudja itt mind, ki e Hazában él!
Ki is mondja, kinek van mersze, s nem fél,
hogy nem lesz üldözött és agyonhallgatott,
vagy föld alatt elásott, kivégzett halott!
***
"S ti, kik valljátok olyan gőgösen:"
Ti vagytok a Hazának a hátterében,
mindenek s mindenki felett az Urak!
S idegen érdekből, lábaitok sárba tipornak,
mindent, amit a Nemzet érdeke kívánna
mert megbízóitok, Tőletek ezt kéri és elvárja!
Harminc ezüstért adtad el Hazád, s Nemzeted
Poklok mélyén, tűzben izzik, becstelen neved!
***
"Jogot a népnek, az emberiség" adta,
Nemzeti öntudathoz, adjatok hát jogot!
Ne csak papíron legyen a népnek, igazsághoz joga,
s ne csak annak, aki mindezt bitorolja,
megkaparintva a hatalmat, amit kapott,
vagy néha, hamis ígérettel tőlünk lopott!
Adjátok vissza a népnek, azt ami megilleti,
különben a sorsát kezébe véve, azt visszaveszi!
***
"Még kér a nép, most adjatok neki!"
Megbecsülést, munkát na és kenyeret,
emberhez méltó, tisztességes életet!
Jogot az élethez, különben ő maga elveszi
és nem könyörül rajtad, meg sem kérdezi,
hogy mit gondolsz erről, csupán megteszi!
Bűnösöket ment fel a bíró és eközben nevet,
s kitüntetik a hitványt, aki emberekre lövet?
...még hiszitek, hogy ez örökre így marad,
de jól vigyázzatok, Hölgyek és Urak,
nem sokára, hóhérokat akasztanak!

" Ahogy múlnak az évek, egyre jobban megértem, hogy hiábavaló és felesleges önmagamnak feltenni a kérdést, hogy; - Mi lett volna?

...ha egy lélegzettel több, vagy kevesebb jutott volna...
...ha végzetem lenne a sors, egyetlen gyönyörű csókja...
...ha 150 perc lenne vissza, ami elválaszt, vagy 150 óra...
...mondd, mi értelme annak, hogy; - Mi lett volna? "

Ahol várnak reád

Egy hely, ahová ha megérkezel,
ott szeretettel gondolnak reád.
Egy hely, amely lélekben átölel,
ahol mindenki a szívébe zár...
Egy hely, ami az édes otthonod,
zsigeri szerelem, édes egy hazád!
Amikor ezt szívedből mondhatod,
könnyek közt remegjen a szád
és néma ajkakon, ha imába foglalod,
érezd, ahogy áldás száll reád.
Ez a hely, ahová megérkeztél már,
amikor nem vagy itt, ő visszavár
s majd, ha sírod lesz e föld,
szerető ölében, örökre magába zár...
Szülőfölded a szíved otthona e táj,
ahol szeretteiddel együtt örülsz,
s bánatukban osztozol, ha nekik fáj.
Egy hely, amelynek párja nincs
a szíved rögjeit megkötő bilincs,
mi szebb mint a drágakő, mint a kincs.
Nélküle semmi vagy és semmi nincs,
ahogy nélküled, én sem létezek...
otthon vagy, ahová mindig hazaérkezek.

Zárd be az ajtót

Zárd be az ajtót, zárd be kedvesem.
Csókkal mérgezd ajkam,
altass el...
Örökre altass el, örök szerelem.

Zárd be az ajtót, ne engedj el mennem.
Öleléseddel zárj bilincsbe,
érezd leheletem...
Érezd a parázslón izzó szívem.

Zárd be az ajtót, zárd be kedvesem.
Csókkal mérgezd ajkam,
altass el...
Örökre altass el, örök szerelem.

Valahol távol

Ma most is valahol, messze távol
gyilkos fegyverek ropognak.
Némán és fájón, édesanya gyászol,
míg mások sírnak-zokognak.

Sötét pincék dohos mélye rejti el
a szenvedés szörnyű szavát.
Megannyi fájdalom fejti fel
rút gombolyagban, a vér szagát.

Ma újra, ott messze valahol távol,
sírhelyet foglal a gonosz.
A háború bűzében sakál szimatol,
érzi a jó, falni készül a rossz.

Sikoltva szülni fog ma a fájdalom,
gyermeke lesz a félelem.
Ébredni kéne, tenni ellene - vállalom...
ez emberi gyarló lételem.

Még látom a szikrát, azt ami jó
szeretném hinni, hogy elég.
Nem lehet létünk céltalan-hiábavaló,

minden jó tett és kimondott szó...
Legyen már elég, mert a világunk felég
és szemfödél lészen a jó takaró!

Talán megtalál

Ma a lelki rútság az, ami tündököl,
a szépet lábbal tiporni erény.
Mondd hazám, hol van az az ököl,
ami lesújt rá, hogy megmaradj?
Lehet bár nemzetünk, gazdag és nemes,
egymás nélkül, mégis oly szegény...

A lelkek gyilkosa, itt besúgva öldököl,
idegen szívűek zsoldjában áll.
Mondd hazám, hol van az az ököl.
ami lesújt rá, hogy megmaradj?
Lehet tán hasztalan ma minden szó,
Ajkam mégis szót emel, bízva abban...
Talán téged megtalál.

Voltam - Leszek

Voltam... s vagyok, leszek.
Apró kisded, örök gyermek.
Fájó sírás, könnyes öröm.
Féltő óvás, hamis közöny.

Voltam... s vagyok, leszek.
Édesapa, aki veled kelek.
Égető láz, benned élő vér.
Friss patak, csordogáló ér.

Voltam... s vagyok, leszek.
Viharos széllel égi orkán-felleg
Szerető, hű férj, hűtlen kedves.
Lombot tépő, ma már csendes.

Voltam... s vagyok, leszek.
Igaz barát, testvér, aki szeret.
Aki benned élő öröm-bánat.
Aki Istent hívő, erős várad.

Szabadítsd meg!

Amikor a bánat úgy feszít,
hogy már a toll sem segít.
Ha emésztenek az árnyak,
amikor letörnek a szárnyak,
bukott angyal hull alá az égből,
még emlékszel rá régről.
Ragyogóbb mindennél a fénye,
összekulcsolt kézzel mondod;
"és ne vígy minket kísértésbe
de szabadíts meg a gonosztól!"
Szabadíts meg végre azoktól,
akik árnyék mögé bújva élnek,
most értük szóljon az égi ének
Szabadítsd meg őket...
szálljon szabadon a bezárt lélek.

XXI. Századi válaszok - Wass Albert: Véren vett ország című versére

"Egy ország van a lelkünk mélyén,"
amely, most önmagával határos.
Sokan lakják, de kevesek érzik úgy,
nekik szülőföldjük, bármily gyászos,
galád módon bánt el velünk az élet.
Hiszen a remény, itt pislákol bennünk,
s ha egyszer, majd újra lángol; ...feléled!
***
"Egy ország van a lelkünk mélyén,"
nincs is nála szebb ezen a világon!
Ha hazahoz a lábam, vissza térvén,
hegytetőről nézem a végtelen rónát,
amíg a szemem ellát, nem látok mást,
mint bevetett földet, szorgos munkást.
Aki családjáért küzdve, munkáért remeg,
míg más henyél s vígan él, vagy szendereg!
***
"Véren vett ország ez az ország,"
amit kívülről emészt és mélyen rág
a belsejéből kisarjadt gyom, mint a kór
terjed és felüti fejét köztünk a ragály.
A közönyből épített falak, akár a halál,
elpusztít mindent, itt táptalajra talál.
Könnyeik és vérük adták e földért őseink,
amit nekünk is kell, nekünk is szabad,
mert kívül és belül, mint a közös akarat,
támad az ellen'', de Te akkor se hagyd magad!
***
"Véren vett ország ez az ország,"
amely csak önmagával határos,
de felkel a nap, s eljön a világos
pirkadat reggel és eloszlik a sűrű köd.
Feledd el bánatod, vedd elő örömöd,
dacolj az égi zenebonával, s az egész világgal!
Ne hagyd magad, belül erős lévén...
mert, egy és közös haza él a lelkünk mélyén!

Álld ki a próbát!

Mit kér tőled az Isten,
hogy hittel élj?
Mit adhatna többet,
hogy szeret? Őszintén...
tisztán, hogy ne félj!
Ne félj, tisztán, őszintén
magadból adni, szeretni.
Mit kérhetne tőled mást,
csupán csak annyit,
bánatot s a rosszat, próbáld
mélyen temetni, feledni...
hogy kiálljad a próbát,
próbálj meg végre;
Szeretni! Szeretni! Szeretni!

Magammal hordozom

Veled együtt dobban bennem a szív,
ahogy átkarol minket az Isten.
Velünk együtt kel a kora hajnali pír,
miként az éj a nappalt, én is hittem
veled a mában a holnapot.

Veled együtt parázslik bennem a lélek,
ahogy átkarol minket az Isten.
Velünk együtt ébred a kisarjadt élet,
miként a föld a holdat, én is vittem
magammal minden égi szózatot.

...benned él tovább

Százezer év magány,
Fájó emlék már csupán.
Nem hittem én se tán,
Százezer év magány.

Lelkemben szép hazám,
Isten ki szól hozzám.
Százezer év magány,
Ölelő sors-talány.

Nem nyílik szóra szám,
Százezer év magány.
Emlékezz jól ma rám,
Isten ki szólsz hozzám.

Százezer év magány,
Egy vagyok én csupán.
Százezer év magány,
Szívem benned él tovább...

Emlékedre - M.J. -

Szívem... szívedben él

Ha szeretet lakik a szívedben,
békesség a lelkednek temploma.
Amelyben mindig lesz egy kis zugod,
bánat-űző, örömre nyíló kisszoba.

Ha szeretet járja át a lelkedet,
kereszted pelyva lesz, súlytalan.
Benned merítkezik meg a vágyó szív,
s boldoggá lesz, ha boldogtalan.

Ha szeretet öleli gyarló életed,
Isten is átölel és benned otthonára lel.
...többé el nem engedve két kezed.

Ha szeretettől parázslik szép szemed,
lángra gyúl, mindaz mi éjsötét.
...mindenséget kapsz, azt is, amit nem lehet.

Szavak

Fegyelem...
a kenyerem.
Végtelen...
minden
Éjjelem.
Félelem...
a szégyenem.
Végtelen...
minden
Éjjelem.
Szerelem...
az életem.
Féktelen...
fénytelen
Éjjelen.
Végtelen...
Akárcsak
a végzetem.

"Tétova fények játszanak kevélyen,
Égi eresz alatt vonul az ár.
Apró kezek kopognak serényen,
Ajtót nyitva nyomában, amit Isten szélesre tár."

Hiába ezer átok

Én a jelennek írok, nem a némaság ítéletét várom.
Állandó múltba révedő vak tekintetek, süket fülek mellett.
Emeljetek akár fel az égig, vagy sújtsatok le a porba vádlón.

Én a jelennek írok, nem az elmúlás gyászos jaj szavának.
A benned rejlő jóságos szívnek szól, minden egyes írás,
Amiben örökké kereslek-kutatlak, s végül megtalállak...
Szárnyaljak veled örömöddel, hiába kínoz ezer átok...

hiába kínoz, ezer fájó sírás.

XXI. Századi válaszok: Reményik Sándor - Valaki értem imádkozott című versére

"Valaki értem imádkozott."
Lehozta Nékem az égről a Napot...
Az ezüst szín holdat, s az összes csillagot,
Éreztem, ahogy az áldás megváltást adott,
"Valaki értem imádkozott!"
***
"Valaki értem imádkozott."
Ezzel eltörölte a szívemből a bánatot,
Már nem vagyok, magamra hagyatott,
Megtanultam Én is, az alázatot,
S tudom milyen kérni a bűnbocsánatot,
Mert Nekem is végre megadatott;
"Valaki értem imádkozott!"
***
Számtalan bűnöm a vállamon hordom,
Mint keresztet, mit megácsolt a sorsom,
A terhét viselem és nem panaszkodom.
Hálás vagyok annak, ki reményt adott,
S néhány jó szavával, enyhülést hozott;
"Aki értem, csak egyszer is imádkozott!"

Mondd testvér...

Mondd, testvér... mit érzel ha fáj nekem?
Ha stigmám kínoz, de Isten itt velem,
amíg tőled újra és újra kérdezem.
Mondd, testvér... mit érzel ha fáj nekem?
Ha sötét éjből fényben hozzád érkezem,
amíg stigmám kínoz, áldott jó Istenem.
Mondd, testvér... mit érzel ha fáj nekem?
Ha tajtékzó óceán habjai közt a lelkem,
élő stigmám kínoz, vérző nyílt sebem.
Mondd, testvér... érzed hogyha fáj nekem?

Hozzád...

Hozzád szólnék, halkan szóra nyílnának néma ajkaim,
ahogy a kezemben tartom a megsárgult papírlapon
hozzád írt régi levelem, amely még most is itt hever,
annyi éji forró ölelés után, kihűlt párnák közt az ágyamon.
Izzó szád íze még most is itt kísért, elmém rejtett zugain
szárnyra kel, bátortalan, mint egy árva szárnyaló kismadár,
útra kel, ösztön vezérli belül, érzi, várja már a hét-határ...
Szemem keres, kutat, bármerre jár, akkor is, ha nem talál.
Régi érzések vihart kavarnak, szél-könny zivatar hull alá,
mosolyom kergeti el, és a napfényben újjá születik a lélek,
nézek, látok, érzek, fájdalom-kínt, örömteli szépet... ÉLEK!

Lélek-szív
***
Szerető lélek-szív gondol reánk,
a mindennapjaink múló pillanat
gondolataira nyílnak ajkaink.
Belül a kérdés mohón választ akar,
idelent mélyen a szemfedőm alatt.
Mondd, neked is annyira fáj,
hogy nélküled, most semmi vagyok,
s öröm-bánat emlék percein a homály,
mára már, lassan mindent eltakar?

Ne kérjem hiába!

Én Neked könyörgöm és senki másnak
nem ereszkedne alá a térdem.
Hallgasd meg tiszta szívvel imámat,
felajánlom a lelkem és a vérem,
segítsd meg cserébe, áldott szép hazámat!

Én ma Hozzád szólok, fel a magas égbe,
nézz le rám az Atya tékozló fiára.
Hallhatod, fohászom száll a messzeségbe;
Ó mindenható Isten, ne kérjem hiába,
Én itt állok előtted az áldásodra várva!

Mondhatnám

Mondhatnám neked, s te elhinnéd nekem,
igen, mondhatnám, hogy minden sikerül.
Mondhatnám a kedvem szárnyal, felrepül
igen, mondhatnám, én sokak közt vagyok,
s az éjszakából reggelre a napom is rám ragyog,
mondhatnám, sokak közt, nem vagyok egyedül.

Mondhatnám, nekem könnyű volt az élet.
Igen, mondhatnám, hogy burokban ért véget,
amikor a létbe születtem, s mára lassan múlik,
midőn fejemre száll a létezés, őszes korona kerül.
Mondhatnám neked, s te elhinnéd nekem,
igen, mondhatnám, hogy minden sikerül.

Mondhatnám neked, járj a járt utamon,
s majd sokak közt, nem leszel sosem egyedül.
Mondhatnám ma köztetek, nektek így egymagam,
szállna a szó és rónám papírra a gyöngybetűt,
de én sem hinném az írást,
...és én sem hinném el, nem hinném egyetlen szavam.

Elmúlás

Belém szorul a szó, bennem megannyi fájdalom
megszüli roskadó falu romos templomát.
Önmagam keresve keresem, nevemen szólítom,
elhitetve magammal az élet röpke látszatát...

Fáj a létezés szövetén ütötte, egyre táguló seb,
aminek nyomán a jaj szavam fakad.
A lassú elmúlásban orvoslón gyógyította heg,
ami a létezésem múltjából megmarad.

Kérjed! - hogy kérhessem én is a holnapot, a folytatást...
Nézzed! - hogyan hagyom magam mögött az önáltatást.
Megérkezünk.

Látva az elmúló pillanataimban rejlő mosolyt,
még hinni akarom a tegnap ígéretét.
Mindazt, ami egykor régen hajdanán igaz volt,
amiben éltem az a halál utáni és előtti lét.

Megszületni fájdalmak és szerető mosoly között,
ahol tiszta szívvel várnak könnypatak mögött...
rejtőzködik a szemmel látható szeretet,
ami ha elmúlik, fájdalommal kövezi ki az életet,
annak útja végén a reánk váró végzetet.

Kérem, hogy adhassam a mindent megváltó áldást.
Nézem, hogyan foszlik semmivé a mindent látó látás...
Megérkeztem, megpihenhetek.

Elvesznék benne!

Elvesznék benne, a tüzes, örvénylő fényibe,
amely gyönyörű, akár a smaragd,
drágakő, amely királynő nyakában tündökölt,
amit valaha rég, magába zárt a föld...
csoda-szép dús legelőn a fű,
vagy a fák lombjai, olyan zöld!

Elvesznék benne, a tüzes, örvénylő fényibe,
amely gyönyörű, akár a türkiz,
mint odafent, magasan a felhők felett,
s a napfény alatt az ég...
csoda-szép tiszta vizű lágy patak,
mint a búzavirág, olyan kék!

Elvesznék benne, a tüzes, örvénylő fényibe,
amely gyönyörű, akárcsak a gesztenye,
parázslón izzik ha vad, mégis oly szelíd,
csendesedve fényéből semmit nem veszít...
legyen az mogyoró, finom fényű barna,
csoda-szép, forró keblű, erős földanya,

...ami lélekbe tépne, ami elevenbe marna!

Suttogod nevem...

Ha lázas éjszakákon suttogod nevem,
S vágy kínozza reszkető testedet...
Ha reggel velem ébreszt a szerelem,
S karom közt lelsz egy új életet...
Bennem megtalálod majd önmagad.

Ha lázas éjszakákon suttogod nevem,
S vágy gyötri mohón szép szíved...
Ha a hajnalt átfonja az igaz szerelem,
S a testemmel együvé válik a lelked...
Bennem megtalálod majd önmagad.

eső esik

úgy hiszem, nem csak képzelem
téged tapint féltőn két kezem
ne sírj kérlek, itt-most ég veled
úgy hiszem, nem csak képzelem
viszlát kedves, viszlát ég velem
eső esik, vele könnyezem


" Menyasszonyi fátyol takar, szemfödél...
Lelkem béklyója acélos lánc,
véget nem érő - végtelen tánc,
ajkakon ítélet, kínból font hurok... kötél...
Menyasszonyi fátyol takar, szemfödél.
Bérctetőt takaró, viharos felleg... hófehér,
Hófehér lelkemben, cseppnyi vörös vér! "

Kettő bennem az Én...

Kettő bennem az Én...
Mennybéli, szikrázó ragyogás.
Éjsötétben gyúlt fény,
Földöntúli, fekete látomás.
Kettő bennem az Én...
Szerelmes csók, féktelen áldomás.
Igaz fohászban a remény,
Hosszú úton pihentető állomás.
Kettő bennem az Én...
Nemrég érkező, régen távozó.
Jeges táj a déli földtekén,
Szikrázó napsütésben a hó...
Hidegben a jó meleg takaró.
Kettő bennem az Én...
Reménytelenül szenvedő,
Még holtában is örömében vigadó.
Kettő bennem az Én...
Mennybéli, szikrázó ragyogás.
Éjsötétben gyúlt fény,
Hosszú utam végén végső állomás,
Földöntúli fekete látomás.

Léleksóhajodban...

Ha beteg leszel
Karjaimmal átfonva
Jótékony álomba
Elringatlak kedvesem.
Szeretlek majd holtomig
Izzó lángok közt
Ami megszűnni képtelen.
Léleksóhajomban
Megpihensz a szívemen...

Ha beteg leszek
Karjaiddal átfonva
Jótékony álomba
Ringassál el kedvesem.
Szeressél a holtodig
Izzó lángok közt
Ami megszűnni képtelen.
Léleksóhajodban
Megpihenek szíveden...

" Oly sokszor játszott velem a sors,
Oly sokat játszott az élet...
Hiába futnék el a mából,
Ha a tegnapomba írva... ott a végzet.
Játszmáidba zár az utolsó ítélet. "

Néha...

Ha néha-néha, úgy érzed az élet,
Túl sokat, túl keveset mért.
Boldogan vagy boldogtalan, amiért
Terhed súlya, megméri lelkedet.
Minden nap viselned kell,
Mit reád rótt a sors,
Vinned kell a keresztedet.

Ha néha-néha, elvégzed számvetésed,
Túl sokan, túl kevesen vesznek körül.
Boldogan vagy boldogtalan, ...s talán
Szíved tisztasága, mégis veled örül.
Még, ha meg is csalnak, mind körülötted,
Csupán a játéka vagy, megkísért a sors.
Magadban hordod keresztedet,
S minden nap, a szívek mélyére hatolsz.

Ha néha-néha, könnycseppbe zár a lélek,
Túl sok, túl kevés benned a fény.
Boldogan vagy boldogtalan, s e csepp
Tán nem gyengeség, ha nem is erény.
Idővel naponta megéled, percről-percre
Elmúlik feletted a mában a lét...
Magadban hordva keresztedet,
Keresned se kell, megtalálod... a Jóisten szívét.

Te vagy az élet

- Megkísértve -

Ölelésed méreg,
Csókod mennybéli pokol.
Szívem részeg,
Kínoz belül, megkísért,
Némán engem okol...
Ölelésed éget,
Csókod szívemig hatol.
Karodban mennyei igézet,
Ajkad vörös rózsa,
Melyen angyal dalol...
Ölelésed az élet,
Feledésed fala, reám omol.
Te vagy a végzet,
Lángja parázsig eléget...
Csókod mennybéli pokol.

Reménytelenül

Ha a semmi összes kincsem,
Nincs másom, csak szívem.
De benne lakik Isten.
Mit neked adtam... minden.
Ha hagyod, hogy csak higgyem,
Álmodat én vittem.
Reményt adva hittem,
Reményt, ami nincsen...

Nem szabad

Nélküled már nem jön el többé a reggel.
Örök éjszakámban te vagy a nap...
ami értem felkel.
Nélküled már nincsen semmi,
te vagy a létezésem.
Magányos álmomból,
te vagy az ébredésem.
Lélegzetem vagy,
az élet vagy számomra, te magad.
Akkor is, ha azt mondod, ez nem helyes.
Akkor is, ha tudom, hogy nem szabad....

Mással vétkezem

Mosolyt gyűjt a vágy a fájó félelem,
Amikor mással vétkezem,
Nem láthatod, olyankor én is könnyezem.
Most ne szólj kedves, csak karolj át,
Csak fogd a két kezem.
Ne szólj kérlek, csak nézd a két szemem,
Nem láthatod, olyankor én is könnyezem,
Amikor mással vétkezem.
Mosolyt gyűjt a vágy a fájó képzelet,
Bennem megannyi tiszta érzelem,
Rögös útra kel, küzd velem.
Ne szólj kérlek, csak nézd a két szemem,
Benne megláthatod önmagad,
Tudnod kell, hisz te vagy a végzetem...
Akkor is, ha mással vétkezem.
Van, hogy pokolba taszít, vagy égig emel,
Minden vágy, minden megélt érzelem.
Gondolatban-testben, ha velem vétkezel,
Szemembe nézz és fogd a két kezem.
Semmi vagyok, súlytalan, ...Nélküled,
Mélyen belül, könnyben úszik két szemem.
Amikor mással vétkezem...

Elmondhatom...

Amikor a név, s az ősi vér kötelez..
Amikor a szülőföld az örök szerelem.
Amikor az ősök tisztelete elkíséri életem.
Amikor Istenben a hit, maga a kegyelem.
Amikor utódom a kopjafámnál örömében,
sírva szólít nevemen.
Akkor.... igen, akkor...Elmondhatom...
bejártam Utamat...

Mit hoz majd ?

Minden percben, mikor nélküled létezem...
Meghal bennem, e gyönge lélek.
Amikor nem tapinthat két kezem,
Úgy érzem, elbánt velem a sors, az élet...
Magamtól, én hiába is kérdezem;
- Ha ennyit ad a létezés, mondd, mit hoz majd a végzet?

Megőrzöm szíved

Minden éjjeli álmom után
A reggeli ébredéssel,
Hiányodba temetkezek...

Megőrzöm szíved.

Minden vagy, én semmi csupán
Fénnyé válva,
Lelkedben haza érkezek...

Megőrzöm szíved.

Minden szerető, szív-gondolat
Töredékei közé rejtve,
Bennem marad, múlt-jelen pillanat...

Megőrzöm szíved.

Test felett...

1.
Mily hatalmas erő rejlik benne,
Egy apró parány a lét.
Jövők felett döntve sorsot ül,
Átszakítva a létezés szövetét.

Még erőtlen követeli az erőm,
De holnap már elvesz-ragad.
Pedig belőlem sarjad,
Míg egy napon, végleg megtagad.

2.
Küzdelem az élet színpada,
Ahol a hősöknek, nem jut főszerep.
A néző mégis büszkén tapsol,
Hiába gyűlöl érte, végül megszeret.

Mire rájön, mit veszíthet el,
Ha többé, már nem szólnak ajkaim.
Parány győz a test felett,
Szélnek adva át, szürke hamvaim.

3.
Rubint a vérvörös selyem,
Aranyló hajnalon tiszta hófehér.
Megcsillan a napsugár,
Még dobban a szív, még áramlik a vér.

De már érzi hatalmát,
Érzi szüntelen, hogy ő az úr.
Parány győz a test felett,
Lélek nélkül könnyedén,
...elveszít... szíven szúr.

Üzenet...

Üzenet a falakon túlról,
Üzenem, ma engem hív...
Fohászod értem szól.
A stigmádban vérző szív,
Nekem szól... ma engem hív.

Üzenet a falakon túlról,
Üzenem innen odaát...
Most imám hozzá szól,
Aki fájó szívvel adta át,
Az egyetlent... az egyszülött fiát.

Átmenni a tű fokán

Átmenni a tű fokán...
ősi ösztöntől hajtva,
ősi törvények jogán.

Fekete lyukba zuhanva
messzi világokon át...
sötétben fényt kutatva.

Átmenni a tű fokán...
elmúlásból a létezésbe,
újra élni a halál után.

Céltalanul keresve célt,
kést fenve bőrömön
megforgatva az acélt.

Átmenni a tű fokán...
mustármagban az erő,
az egekig felérő fán.

Magasba törve fel,
a vérszomjas gigászt
szupernóva égesse el.

Átmenni a tű fokán...
benne miért is hiszel,
ha nem segít önmagán,

- megmérve könnyű az -
és átmenni képtelen
bármekkora tű fokán...

...csak mennék

Álmomban már voltam ébren álmodó,
Messzi éjsötétből fényben átutazó,
Karok közt ébredő, magányos álmodozó.

Megtorpanó induló lennék, csak mennék...
Céltalanul célba érve, csak mennék... lennék,
Járatlan járt úton, visszatérő emlék.

Otthontalanul a szívedbe zárva, otthonra lelnék.

Égnek az Őrtüzek!

Kigyúltak az Őrtüzek testvéreim,
a Kárpátok magas szikla-bércein.
A messzire világító hívó szavak,
rónákon s tengeren át reánk várva,
egységbe szólítanak, Székely hazafiak!

Az Őrtüzeink parázsló izzó fénye,
áldásod kéri a Székely népre.
Fohász-tüzek szállnak fel az égre,
szabadságot kérve esküszik Istenére,
Minékünk kiáltanak, Székely hazafiak!

Egységben az erő a közös akarat,
aki magot vet, az majd büszkén arat.
Őrtűz vezess! - mint az éjben izzó szavak -,
Csaba királyfi maroknyi népe, lásd...
érettünk világítanak, Székely hazafiak!

Egyszer majd...

Ha egyszer majd megkérdezed,
hogy mitől szép az Én életem.
Szemedbe nézve, azt felelem:
Kihunyni képtelen parázsló láng
a bennem élő örök szerelem,
ami kísért minden napomon,
aki nem más, mint a kedvesem,
s az áldott hant az anyaföldemen,
kikre mindig vágyok, a nemzetem,
ha bármikor a messzeségbe tévedek.
Ahová, Én hozzád... hazaérkezek,
mezei virágok az ismerős tájakon,
ódon temetőkben az enyhülő fájdalom,
ahol őseim lelkei várnak reám,
nekik szavak nélkül mondanám:
Az általatok kijelölt Utamat taposom,
nincs semmi, ami letéríthetne róla.
Tudom, egyszer majd együtt leszünk,
ha eljön az idő, elérkezik az óra...

Szabadítsd meg!

Amikor a bánat úgy feszít,
hogy már a toll sem segít.
Ha emésztenek az árnyak,
amikor letörnek a szárnyak,
bukott angyal hull alá az égből,
még emlékszel rá régről.
Ragyogóbb mindennél a fénye,
összekulcsolt kézzel mondod;
"és ne vígy minket kísértésbe
de szabadíts meg a gonosztól!"
Szabadíts meg végre azoktól,
akik árnyék mögé bújva élnek,
most értük szóljon az égi ének
Szabadítsd meg őket...
szálljon szabadon a bezárt lélek.

Talán emlékszel még

Talán emlékszel még...
kibontott kócos hajjal
ébredt velünk a hajnal,
mint fehér elefántcsont,
csiszolt márvány angyal.
Nem volt olyan rég...
ahogy gyermeki kacajjal,
fülembe csengve marasztalt,
s emlékeim foszlányain át
érkezett, szerető szavakkal
az ajkadról csendülő dal...
Égi hárfák játszottak,
gyönyörű mennyei dallamot,
míg én, lassan múló álmaid közt,
csendesen tova tűnök,
s a messzeségbe ballagok.
Talán emlékszel még...
tegnap szorítottam két kezed,
együtt megélve mindent veled.
Nem volt olyan rég...
hogy oly könnyedén elfeledd
a tapintásomat a bőrödön,
ahogy kezemben tartom
a kék eget s a két kezed,
miként eggyé válik a vér,
s ahogy velem dobban
gyönyörű szép szíved.
Talán emlékszel még...
s fakuló emlékeid közt,
majd megmaradok neked...

Csillagod

Ha majd leszáll az éj,
s felgyúlnak az égen a csillagok.
Lelkem, odafentről hozzád szól
Vigyázom minden álmodat,
a csillagodban itt vagyok...
Ha majd leszáll az éj,
s a lelked velem szárnyra kél.
Ezüst holdat üvöltenek a farkasok,
bundájukba tép a szél.
Lelkem, odafentről hozzád szól;
a csillagodban itt vagyok,
megőrzöm minden álmodat...
Ha majd leszáll az éj,
s felgyúlnak az égen a csillagok.

Szeretem minden hantod

Mint kisded az édesanyja kebelén,
megbújik e táj a szülőföldem.
Nincs nála szebb a világ más szegletén,
patak vize csókom, hantja sírig ölelésem.
Szeretem minden hantod...

Mint gyermeki kacaj, ha száll a széllel,
körbefon a bérci hűvös szellő.
Kelő napján a róna, arany szegéllyel
úszik délibábján, mint egy fénylő sellő.
Bennem szól égi hangod...

Mert édesanya karjai fontak itt át,
engem is, szerető öleléssel.
Édesapa verejtékét, s vérét itták,
szeretetben eggyé válva az anyafölddel.
Szeretem minden hantod...

Mert érted ébred-dobban szívem,
S Veled térek nyugovóra éjjel.
Szeretlek éltemben-holtig híven,
Őszen is ifjúi szenvedéllyel.
Bennem szól égi hangod...

Akár kisded az édesanyja kebelén,
megbújik e táj a szülőföldem.
Nincs nála szebb a világ más szegletén,
patak vize csókom, hantja sírig ölelésem.
Szeretem minden hantod.. .

Őszülő idő

Még zöldülő lombjaiban pompázik a táj,
de hűvös szelek markolnak belé.
Lassan tova tűnő emlékekké fakul a báj,
eső felhőket gyűjtve az ősz kőré.

Még előbújik a nap, néha nap tétován,
nem rég forró volt a nyári napsugár.
Lenge ruhákban ropta sebesen a lány,
de mára már, a hideg, a kertek alatt jár.

Szőlőszemek érnek, pattannak ketté,
ahogy az őszi eső hull reá hidegen.
Igyekeznek a szüretelők, fáradnak belé,
szorgosak, kezük semmit nem pihen.

Dió érik, zöld héjuk repedve felsikolt,
majd a gyümölcsét ejtve hull alá.
Idős néni sepreget, háza falán fehér folt.
Elmúlt gondolat, emlékeit szórja rá.

Rövid a nappal az este győz, az éj az úr,
gyorsulnak a percek, lassulnak az órák.
Színesülnek a lombok, minden átalakul,
nem soká, meztelenre vetkőznek a fák.

De előtör néha a nap, a fellegek közül,
és szikrázón meleget ontva belém karol.
Majd az indiánnyár, lassan távolra kerül,
tavaszt fakasztva, a messzi délen valahol.

A tegnap már elmúlt, a ma, holnap múlt,
a holnap meg, már a várt jövő...
A volt régi tavasz és a régi nyár kifakult,
mint hajkoronán az őszülő idő.

Szívemben él e táj

Tűzben izzik a magas ég alja,
lemenő napsugár festi most pirosra.
Sötét árnyak kapnak ma új erőre,
felkészülnek egy utolsó rohamra.

Szellők szárnyán üzen a szél,
hegyeim ormán, ott kopogtat a tél.
Üzenik a fellegek, minden kő hazavár
...a szívemben él e táj...

Lángokban úszik a horizont,
könnyét néma vérpatakban fejti fel.
Siratja anyaföldjét e drága hont,
Kárpátok bércei közt alszik el.

Szellők szárnyán üzen a szél,
hegyeim ormán, ott kopogtat a tél.
Üzenik a fellegek, minden kő hazavár
...a szívemben él e táj...

Isten óvja, megőrizve édes álmát,
mint gyermekét az édesanyja méhe.
Rónákon át tapossa földjét
a csillagösvényen, a puszták népe.

Szellők szárnyán üzen a szél,
hegyeim ormán, ott kopogtat a tél.
Üzenik a fellegek, minden kő hazavár
...a szívemben él e táj...

Szeretve

Veled alszom el az éjjel,
álmaim közé rejtve.
Emléked a hajnali pírral
sem vész el...
a karjaimba zárva
ébreszt az ölelés a vággyal,
az ágyba temetve.
Mosollyal kelve nevetve,
csak Téged szeretve...
szeretve, szeretve.

Nyomot hagy a holnap

Soha ne feledd, amikor menni kell,
ölelés legyen, minden búcsúzás.
Tegnapod lesz a mában a holnap,
s akkor visszavár majd e hely...
az összes szerelmi vallomás.

Visszavár a csók, az édes emlék,
ami a régmúltaddal összeköt.
Tegnapod lesz a mában a holnap,
ahol a felhők felett kék az ég...
a mennybéli óceánok fölött.

Soha ne feledd, amikor menni kell,
ölelésre tárni két karod.
Tegnapod lesz a mában a holnap,
s a jót, a rosszat, magad mögött...
mindörökre otthagyod.

Forog az idő kereke

Néha kegyetlen gyorsasággal
múlnak el az évek.
Szembesülök a bizonyossággal,
amikor tükörbe nézek.

Bőszen gondoltam egykoron,
semmi lesz az élet.
S ha minden vágyam teljesül,
utána majd élek.

Idővel bölcsebbé lesz az ember,
és választ lel a világra.
Közben rá kell lassan jönnöm
az összes apró hibámra.

S ha majd megbékéltem a sorssal
és kinyílt életem virága,
én nem bánok meg semmit, ...ami történt,
hiszen nem éltem hiába!


...ahogy kértem

Fényből születtem a sötétségbe,
nappali szikrázó napsütésben.
Tekintetem néz újra a kéklő égre,
már éltem, valamikor réges-régen.

Könnyek közt vártak mosollyal
az ajkakon, ölelő karokba zárva.
Azóta is minden nap, mindig vár
a kis kapu, örökre szélesre kitárva.

Gyermeki létből lépve az ifjúságba
múltak el az eljövendőm percei.
Porba hullva hever minden álca,
az emberi elme, összes volt tervei.

Szomorkás dalban múlik el a múlt,
siratva az elveszített perceket.
...de jövőbe tekintve kell megélni,
a reánk rótt, néha oly kínzó terheket.

S majd, ha megint hazatér a lélek
fénnyé válva, semmivé lesz a testem.
Kereszt alatt, megőrzi az emlékezet,
ahogy kértem, anyaföldem lágy ölében.

Varjú Zoltán / Író - költő / Minden jog fenntartva
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen!